Egy évig nem szexeltünk, mert anya lettem...

Te is apa lettél, de neked ez kezdetben csak egy idegen érzés volt. Már ott padlót fogtál, mikor rádöbbentél, hogy a szexi csajodból kismamaként egy pocakos, pingvinjárásban közlekedő gazdatest lett. Aztán akkor is, amikor szülés után szembesültél azzal, hogy az általad imádott ciciken nulla-huszonnégyben lóg egy baba, és a mindig kedves nődből egy karikás szemű zombi lett.

Egy évig nem szeretkeztünk.

Az első hónapokban még örültem is, hogy szextől mentes az életünk. Fáradt és kimerült voltam az állandó éjszakázástól. Leharcoltnak éreztem magam kívül-belül. Képtelen voltam elfogadni a testem változásait. Az úszógumit a hasamon, a cellulitiszt a combomon, és bár a szoptatás alatt a mellem szép feszes lett, szoptatás után már nem is hasonlított régi önmagára.

Ahogy te nem láttad bennem a nőt, úgy én sem láttam benned a férfit. Apa lettél. Messzire kerültek tőlem azok az érzések, amik akkor voltak bennem, mikor még nem volt más gondolatom, csak, hogy szerelmeskedhessek veled.

Te is hallgattál. Nem hibáztattál, nem dobálóztál sárral, nem kértél számon. Nem fenyegetőztél azzal, hogy elhagysz, mert már nem foglalkozom veled, mert már minden gondolatom csak a gyerek körül forog. Nem mondtad, hogykiveszett belőlem a tűz, a szenvedély- hogy nem is figyelek rád, elhanyagollak, mellékvágányra raktalak...

Aztán egy nap a barátainkkal töltöttük az estét. Ott álltál a társaság közepén csillogó szemmel, és csak meséltél, meséltél... Nem is hallottam, miről beszélsz. Csak a testedet néztem. Az izmos karod, a széles vállad, az arcod, a mosolyod. Boldognak tűntél...

Túléltük. Sok barátunk nem adott volna értünk akkoriban egy garast sem. De mi túléltük. Talán azért, mert egymásnak vagyunk teremtve. Talán... De lehet, hogy azért, mert jól csináltuk. Azóta sem kérdeztem meg tőled, hogy megcsaltál-e abban az időben. Valószínűleg igen. Nem akarom tudni. Jó így nekem. Még az is lehet, hogy egyszer megbeszéljük.

Mondjuk, majd mikor megöregszünk, és egymás kezét fogva, egy padon ülve a parkban, az őszi naplementét nézve visszaemlékszünk az életünkre. Arra, hogy mindig újra tudtuk kezdeni, mert mindig szerettük egymásban a férfit és a nőt, még ha néha a hétköznapok, a problémák, az új helyzetek próbára is tették a hitünk, a szerelmünk.

László Milla

Nyitókép: Shutterstock