Így lett a férfiből pár hónap alatt kiskutya

Azt mondják, a férfiember nem tud szerelmes lenni. Vagy legalábbis nem úgy szerelmes, ahogyan egy nő. Nem olyan odaadó, nem homályosítja el a szerelem rózsaszín ködje, sötöbö-sötöbö... Na, hát ez nem igaz. A férfi is meg tud hülyülni a szerelemtől. Én vagyok rá az élő példa. Pedig nem vagyok egy tutyimutyi fajta.

Na jó, nem szó szerint, de átvitt értelemben is legalább olyan fájdalmas volt a dolog, mintha valóban lenyisszantotta volna a golyóimat. Pedig valószínűleg nem is szándékosan tette, egyszerűen csak minden platform azt sugallta neki is, hogy a nő bármit meg tud oldani és voltaképpen nincs is szükség a férfiakra.

Az exem igazi belevaló, karakán nő volt. Valószínűleg ezért is szerettem bele. Imádtam, hogy határozott, talpraesett, nem egy kislány vagy inkább királylány, akit meg kell menteni. Persze az is jó érzés, de egy idő után nyomasztó tud lenni, ha a nő egy lépést sem tud tenni egyedül és szinte életképtelen nélküled. Hát Viki nem volt az.

Néhány hónap után összeköltöztünk. Én cuccoltam át hozzá, mert bevallása szerint ő nehezen viseli a környezetváltozást. Bár még sosem csináltam ilyet, végül arra jutottam, hogy teljesen mindegy kinél élünk... legyen. Viki lakása egyébként sem volt csajos – semmi rózsaszín vagy csillogó, leginkább a szürke és a mustársárga dominált az otthonában és minden nagyon letisztult, sallangmentes volt.

Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok. Mindketten sokat dolgoztunk, este vacsorát rendeltünk vagy étteremben ettünk, a lakást takarítónő tartotta rendben, még teregetni sem kellett. Ez nekem egy kicsit fura volt, mert bár nálam sem én suvickoltam a budit, azért egy vacsorát sokszor összedobtam – akár az aktuális párommal együtt -, de még az ingeimet is én vasaltam. Vikinél viszont minden házimunka kiszervezésre került. Egy idő után olyan érzésem támadt, mintha egy díszletben élnénk. Nem volt élet a lakásban és őszintén szólva bennünk, a kapcsolatunkban sem. Gondoltam, megreformálom a dolgokat.

Ő nem volt nő, én nem voltam férfi

Az egyik este úgy döntöttem főzök valamit Vikinek, de nem éppen úgy fogadta a meglepetést, ahogyan vártam. Amikor hazaért totálisan kiakadt, hogy a méregdrága lakás úszik a kajaszagban, a mosogató tele koszos edényekkel, a pult ragad – és csak holnapután jön a takarítónő. Hiába mondtam, hogy van két kezünk, be tudunk pakolni a mosogatógépbe és a pult is lemosható, ő egész este ezen rugózott, na meg azon, hogy mennyivel jobb lett volna, ha elmegyünk vacsizni vagy rendelünk valamit, mert nem lett ám olyan ízletes, amit főztem. De ugyanígy jártam, amikor az eldugult lefolyót akartam megcsinálni.

Ami pedig a szexet illeti... érdekes módon csak akkor került rá sor, ha ő akarta és ő kezdeményezett. Ha én közeledtem, akkor tuti lepattintott, de amikor neki volt kedve hozzá, akkor azonnal haptákban kellett állnom. Ez persze jól hangzik eleinte, de amikor minden próbálkozásod – kifejezetten lekezelő – visszautasításba fullad, az eléggé meg tudja tépázni a férfiasságot.

És lassan elkezdtem magam nem férfinak érezni. Ebben valószínűleg az is vastagon benne volt, hogy ő kifejezetten nem viselkedett nőiesen. Meg lehet kövezni, de én hiszek abban, hogy valamilyen szinten egy nőnek nőiesen, míg egy férfinak férfiasan kell viselkednie, különben nincs meg az egyensúly és a drive, ami a kapcsolatot mozgatja. Nos, Viki és én egy idő után totális nemtelenségbe mentünk át. Ő semmiféle női energiát nem képviselt, én pedig szépen lassan megszűntem igazán férfi lenni mellette.

Aztán egy nap, amikor hazaért a munkából, miközben épp a drága kosztümjéből bújt kifelé, mellékesen közölte velem, hogy másnap költözzek el, mert már nem tud férfiként tekinteni rám. Csak így. Mint, amikor egy sebtapaszt tépnek le: gyors volt és hatékony.

Valójában megkönnyebbültem, mert már én sem akartam ezt a kapcsolatot, de még a szakításnál is ő volt a domináns. Ő mondta ki, én meg hagytam, hogy kidobjanak.

Szerencsére azóta újra megtaláltam az elveszett golyóimat, és kínosan ügyelek arra, hogy többet senki ne fosszon meg tőlük.

K. Péter történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock