betegség család kibeszélő magazin nagyszülő nárcizmus
Édesanyámnak egy pillanat alatt elsötétült a tekintete, amint fevetettem, hogy lassan elköszönhetnénk egymástól. Persze, nem hibáztathatom, hiszen utoljára egy évvel ezelőtt találkoztunk, akkor is ugyanígy, háromnegyed órára. Természetes, hogy kevés neki az együtt töltött idő. Viszont az, hogy csak ilyen ritkán látjuk egymást, nem véletlen, és hosszú évek kemény munkájába telt, mire sikerült idáig csökkentenem a találkozások számát.

Háromnegyed óra viszont nem is olyan kevés. Ennyi idő alatt kiderült, hogy fantasztikus élete van, mindenki szereti, ráadásul az utóbbi időben már a harmadik hobbira talált rá. Kiderült, hogy rettenetesen fáj neki, amiért nem lájkolom a napi hat Facebook-posztját, pedig mindegyik méltó lenne rá. Kiegyensúlyozott, minden nap jógázik, tele van barátokkal, és amúgy is, ha még nem említettem volna, MINDENKI szereti. Rólam pedig kiderült, hogy fél éve átköltöztem egy másik albérletbe. Szóval így...

Végül a találkozónk 40. percében úgy éreztem, hogy ha ez idő alatt nem vesztünk össze, kár is lenne tovább kockáztatni, ezért bontottam a bulit. Ekkor csapott be a villám. Az addig mosolygós, csacsogós édesanyám egy pillanat alatt teljesen elkomorult. Szinte látszott, ahogy forognak a fogaskerekek a fejében, és próbál kitalálni valami igazán bántó mondatot, amivel bosszút állhat amiért eljött a búcsú ideje.

"A papa nagyon beteg" - találta meg végül a legmegfelelőbbet. Elsőre nem tulajdonítottam neki olyan nagy jelentőséget, hiszen az én anyukám nagyon szeret síri hangon elejteni ehhez hasonló információkat. Ilyenkor általában kiderül, hogy egy csúnya megfázásról van szó, extrém esetben lázról is. De azért rákérdeztem, hogy milyen beteg a nagypapa.

"Rák."

Ez volt az a pont, amikor egy pillanatra megállt bennem az ütő. Ezt követően az is kiderült, hogy rajtam kívül az egész család tudott erről. És az is kiderült, hogy már hónapok óta megvan a diagnózis, csak senkinek nem jutott eszébe, hogy esetleg nekem is szóljon.

Forrás: Shutterstock

Normális esetben ilyenkor mi szokott történni? Az én fejemben valami olyasmi kezdett körvonalazódni, hogy az unoka csapot-papot otthagy, felhívja a beteg rokont, megkérdezi, mire van szüksége, elutazik vidékre, hogy meglátogassa. A nehéz idők mindig összehozzák a családot. Már láttam magam, ahogy tékozló fiúként, a családtól való eltávolodásomat megbánva visszakullogok a fészekbe, és többé el sem hagyom azt. Mint egy jó lánygyermek.

Viszont gyorsan elbizonytalanodtam. Hiszen nem véletlen, hogy évek óta kerülöm az egész családot. Hosszú éveken át tartó szorongás, mindennapos sírás, földbe döngölt önértékelés, nárcisztikus személyiségzavarban lubickoló rokonság és többéves terápia kellett ahhoz, hogy meghozzam azt az egyébként egyáltalán nem könnyű döntést, hogy kiszakadok ebből a közegből. És pontosan tudtam, hogy ha ismét felveszem a fonalat, nem biztos, hogy lesz annyi erőm, hogy újra kiaszakadjak belőle, vagy egyáltalán csak megtartsam az iszonyatosan nehezen felépített, de még mindig szörnyen ingatag határaimat.

Itt pedig jött is a következő dilemma: ha magamat mentem, önző dög vagyok. Ha odamegyek, lényegében magamat szúrom hátba. Kérdem én, mi az okos döntés ilyenkor?

Persze, értem, hogy a család fontos, a család mindenek felett áll, és az ember nem léphet ki belőle csak úgy. Azt is értem, hogy belénk van nevelve, hogy a gyermek nem szakadhat ki abból a közegből, ami felnevelte, hiszen tartozik ennyivel az őseinek. De annyiszor elgondolkodtam azon, hogy az a kérdés miért nem merül fel senkiben, hogy mégis mit tehetett egy család, hogy az egyik tagja úgy döntött, akárhogy is, de jobb nélkülük. Hiszen... ki választaná jókedvében a magányt és az elhagyatottságot, ha otthon egy szerető, meleg, pihe-puha fészek várja, tele olyan emberekkel, akik elfogadják és szeretik, úgy ahogy van.

És a nagypapám nincs egyedül. Az egész, népes család ott áll mögötte, bármi is van, ugrásra készen, hogy segítsenek neki. Valójában pedig nem is a nagyszüleim jelentkeztek a betegség hírével. Hiszen kizárólag azért szereztem róla tudomást akkor és ott, abban a formában és azokkal az eszközökkel, mert édesanyámnak hirtelen nem jutott eszébe ennél súlyosabb dolog, amivel kibillenthetett volna. Hiszen egyértelműen nem a jószándék vezérelte, akkor nem így mondta volna el. Ha pedig a nagyszüleim nem akarják, hogy tudjak róla - hiszen mi másért nem mondták el -, akkor valószínűleg nem is akarják, hogy közöm legyen a helyzethez.

Szerinted joga van az embernek ahhoz, hogy kilépjen a mérgező családi körből?

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.