Utolsó vérig tagadtam, hogy bántalmazó kapcsolatban élek

Nekem akkor nem volt erőm küzdeni senkiért. A túlélésre gyúrtam. Arra, hogy védjem a fiamat és magamat, és ez minden erőmet elvitte. És egyébként is, mit mondhattam volna, amikor az elején még magam sem értettem pontosan, mi történik? Csak valami fura vészcsengő szólt bennem, nagyjából a megismerkedésünk második hetétől, de furcsa az emberi agy...

Egyrészt, oly könnyű belecsúszni egy ilyen heyzetbe, pláne, ha előtte soha nem találkoztál még csak hasonlóval sem. Másrészt, mert annyira hihetetlen, annyira ambivalens az egész.

Úgy tűnt, te vagy a herceg a fehér lovon. A herceg, aki a tenyerén hordoz, aki lehozza a csillagokat az égről. Aki úgy szeret, ahogy senki más, úgy ahogy az minden nő álma. Emlékszem, mindenkit megtévesztettél. A családomat, a barátaimat. A barátnőim ájuldoztak, „ó, micsoda férfi, fogd meg!" Én pedig lubickoltam ebben az egészben.

Utólag mindenki elmondta, hogy benne is szólt az a bizonyos csengő, de senki sem hitte el, ahogyan én sem. Elhessegettem: „Ugyan, ez biztos csak bennem valami defekt, hát ez egy arany ember! Elképzelhetetlen, hogy bármi rosszat tenne..."

Pedig tettél. Nem is keveset. Először csak észrevétlenül, nem tetten érthető módon, de ma már tudom, hogy már akkor gonosz pókként szőtted körém a hálódat. Óvatosan adagolva, úgy, hogy ne tűnjön fel. Emellé annyi kényeztetést kaptam tőled, hogy ész nélkül, önként hajtottam igába a fejemet. Csak az tűnt fel, hogy egyre borzasztóbb gondolataim vannak, egyre ijesztőbb érzések kerítenek hatalmukba. Folyton megkérdőjeleztem magam, rebbenővé váltam, kezdtem elfátyolosodni. Egyre több energiára és időre volt szükségem, hogy mások előtt fenntartsam a normalitás látszatát.

Valami jeges hüllő hízott a mellkasomban, ahogy lassan érkeztek a jelek. Arra figyeltem fel, hogy mindenhol bántalmazással kapcsolatos cikkek, filmek jönnek velem szembe, de tagadtam. „Nem, az nem lehet, hogy én ebben a helyzetben vagyok!" Az agyam egyszerűen nem tudott megbirkózni ezzel az ambivalenciával. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, elhinni, hogy ez igaz lehet, hogy mindez velem történik. Hárítottam. Kőkeményen. Makacsul annak akartalak látni, ami nem vagy, és ezzel meg is ástam a saját síromat.

Körömszakadtáig tagadtam, nemcsak magam, hanem mások előtt is. Mentegettelek. Folyton szégyenkeztem miattad. Mindenhova gyomorgörccsel mentem. Egy idő után, amikor már pontosan láttam a testi-lelki valódat, undorodtam tőled. Ekkor már olyan tökélyre fejlesztettem a képességet, hogy minden megérzésem ellenére hogyan csukjam be a szemeimet, hogy inkább betegségekbe menekültem. Folyton beteg voltam. Testben. Lélekben. Mindig volt valami bajom. A végén már nem tudtam aludni. Annyi altatóval sem, ami egy elefántot kiütött volna. Feküdtem kifeszülve, plafonra meredő szemekkel, rettegve. Nem tudom, honnan volt erőm minden nap újra és újra felkelni és eljátszani, hogy minden rendben van, nem tudom, honnan volt erőm mindent elvégezni.

Annyira undorodtam tőled, hogy folyton hányingerem volt. Koszos voltál. Gusztustalan. Igénytelen. A máz csak a beetetés időszaka alatt tartott, és a külvilág felé. Ha menni kellett valahova, órákat készülődtél. Megborotválkoztál, körmöt vágtál, fogat mostál, megfürödtél. Levetetted a koszos ruhákat és kicsípted magad. Százkarátos vigyorral, meggyőzően léptél a közönséged elé a színpadra. Mindenki bedőlt neked, és senki sem hitt nekem...

Aztán egyszer csak kinyílt a szemem, és bármennyire fájt a beismerés, megtettem: visszaszóltam. Ott kezdődött a még nagyobb pokol.

Nem részletezem, ez a része már nem érdekes. De egy valami igen!

Hogy visszatérjek az írásom elejére, beszéltem ma egy régi baráttal, aki elmondta, hogy az új feleséged rebbenő. Zavart. Nem önmaga. Tudod, észreveszik ám ezt az emberek, csak nem tudják hova tenni. Ők csak azt látják, hogy te mindent megteszel a nőidért, a családodért, de hiába, mert te szegény, mindig rosszul választasz. Azoknak a hálátlanoknak semmi sem jó. Áldozat vagy, mert a lelkedet kiteszed, mindig csak másokért, és soha nem becsülik meg.

Ha kevesen, is de vannak, akik érzik. Megmagyarázni nem tudják, de érzik. Ők elhatárolódnak tőled, eltűnnek.

De téged ez nem érdekel. Neked egyetlen dolog fontos: bárki menjen is el, azonnal legyen helyette új szereplő. Azonnal be kell helyettesíteni a kiesett bábukat, hogy a te kreált életed, amit magadnak hazudsz, töretlenül mehessen tovább. Tök mindegy, ki van ott, csak engedelmeskedjen és asszisztáljon. Hát így lehet, hogy folyton cserélődik körötted mindenki.

Három családot tettél már tönkre. Három családot romboltál porig. És mindig ugyanaz volt a forgatókönyv. Milyen vak voltam! Még ott voltunk, még nekem könyörögtél, amikor már megvolt az új áldozat, egy egyedülálló nő, gyerekekkel. Azonnal kiszagoltad, és minden ugyanúgy történt, mint az első feleségeddel, aztán velem, amikor a másodiktól váltál.

Az új nőt és a gyerekeit is túl gyorsan magadhoz költöztetted. Feladattál vele mindent. Azt a munkát végzi, amit te akarsz, azt csinálja és úgy, amit és ahogy te mondasz neki. Egy darabig biztosan ő sem vette észre, mi folyik körülötte, de mostanra már biztosan kikészült. Nem tudom, felismerte-e már? Nem tudom, mert-e már visszaszólni, és nem tudom, lesz-e elég erős, hogy elhagyjon téged. De egy biztos: bármekkora is a vetítés a nagy, boldog és tudatos családról, az egész most is csak egy lufi. És ordít. Akinek van szeme, pontosan látja.

Nyitókép: Shutterstock