Egy okos nő csak egyszer kezd viszonyt nős férfival

Tudtam, hogy van családja, felesége, gyerekei. De nem érdekelt, egyszerűen nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Kellett nekem, igen, csak így egyszerűen: kellett. Elkezdtünk találkozgatni, beszélgetni - soha nem voltak még ilyen romantikus randevúim azelőtt. Elborított a lila köd. Az az igazi, részegítő, mindent beborító fajta.

Nem, nem hitegetett. Elmondta, hogy nem hagyja el a családját. Én voltam az, aki bemeséltem magamnak, hogy ennek az egésznek lehet boldog vége.

Egyszerűen esélyt sem kaptam arra, hogy átéljem vele egy igazi kapcsolat szürke hétköznapjait, vagy az azokat megszínesítő apró örömöket. Nem lebegett előttünk a cél, hogy mi ketten, együtt építsünk fel valamit.

Mire észbe kaptam, már késő volt, és a butító, védelmező lila köd is felszállt - magamra hagyott a kusza érzéseimmel. És bizony a lelkiismeret-furdalásommal. Csak pislogtam tehetetlenül: Mégis hogy keveredtem én ebbe? Ennek véget kell vetni! De mégis hogyan? Hogyan fogok ebből kimászni? Nehéz volt, kegyetlenül nehéz, és bizony csak sokadik nekifutásra sikerült - szorongással és szenvedéssel teli hosszú hónapok árán.

Hogy megbántam-e? Nem.

Ez volt eddigi életem egyik legnehezebb, és legkettősebb időszaka. De valamiért így kellett történnie. Rengeteget tanultam magamról. És másokról is. Nagyon sokat elárul egy barátról, hogy miként reagál, ha megosztod vele életed sötét titkait. Tanulság? Hát talán annyi, hogy soha ne mondd, hogy soha... én most mégis ezt mondom.

Hogy mi a történet vége, már sejthetitek: nem vált el. Bár lenne annyi ezresem, ahányszor ez eszembe jut...

Kővári Eszter

Nyitókép: iStokphoto