Az anyakomplexus legdurvább fajtája: amikor szentül hiszed, hogy még anyád is gyűlöl...

Egy pont, amikor minden összeállt, de közben úgy éreztem, darabjaira hullott az egész életem. Bár csak egy pillanat volt az egész, mégis minden benne volt. Megkaptam a várva várt diagnózist, a kulcsot ahhoz, hogy miért érzem magam nyomorultul. Csupán három szó: eredetileg negatív anyakomplexus. Mit jelent ez a mindennapokban?

Röviden azt, hogy defektes vagyok. Egy picit hosszabban, hogy bizonytalan és bizalmatlan vagyok. És mindegy, mióta ismerlek vagy milyen a kapcsolatunk. Mindegy, hogy a családom vagy, a szerelmem, a barátom, a kollégám, a szomszédom, vagy akár a sarki kisbolt eladója. Egy szavadat sem fogom elhinni, és mindig a mögöttes, elutasító tartalmat fogom kutatni minden egyes mondatodban.

Képtelen vagyok elhinni, hogy szeretsz. Talán most még te is azt gondolod, hogy őszintén, mindenek felett szeretsz, de hamarosan úgyis rájössz, hogy ez nem igaz. Lehet, hogy most azt mondod, nem haragszol rám, amiért véletlenül összetörtem az egyik tányérodat, de mi van, ha holnap már üvöltve vágod a fejemhez, hogy szándékosan törtem össze, csak azért, hogy veled kiszúrjak. Ha azt mondod, hogy ma nem érsz rá találkozni velem, azt azért mondod, mert nem érsz rá, vagy azért, mert tulajdonképp gyűlölsz, és látni sem akarsz, csak nem vallod be? Tudod, bármit is mondasz, úgyse fogok hinni neked, és ha elég - számomra arra utaló - bizonyítékot szerzek arra, hogy utálsz, én fogok kilépni ebből a mentálisan pusztító helyzetből.

A szülőkomplexusokat általában elintézzük annyival, hogy ha apakomplexus, akkor a fiatal lány az idősebb pasikra bukik, ha anyakomplexus, akkor ugyanez pepitában. Pedig - micsoda meglepetés - ennél jóval komplexebb a dolog. Vegyük például az eredetileg negatív anyakomplexust a nők esetében, mert ilyen is van ám. Hogy milyen érzelmek dominálnak ilyenkor az emberben?

Magány, kiszolgáltatottság, az az érzés, hogy az embernek mindenért (is) meg kell küzdenie ebben a nyomorult, lelkileg agyonterhelt életében. A szerethetetlenség érzése, amit nagyon frappáns módon a világ legtöbb szeretete sem képes csak úgy megoldani. Az érzés, hogy elérhetsz te bármilyen csodálatos dolgot, lehetsz te bármilyen jóságos vagy sikeres a munkádban, mindig vesztesnek fogod érezni magad. Szeretetéhség, de eszedbe sem jut, hogy meg is érdemelnéd. Folyamatos bűntudat, ami legalább jó mélyről jön, és bizonyos elmagányosodás után még arra is rájössz, hogy az a legjobb, amit mindenkivel tehetsz, ha elkerülöd az embereket. Ez az állapot akkor alakulhat ki, ha a lánygyermek nem kapja meg azt a feltétel nélküli szeretet kiskorában az édesanyjától, amire minden kisgyereknek szüksége van. Ha ehelyett hideg, elhanyagoló, elutasító környezetben nevelkedett.

A jó hír az, hogy ez egy "megoldható" állapot. Vagyis, elvileg lehet javítani a dolgon, de ahhoz nagy utat kell bejárni, és nem is várható azonnali, tartós eredmény, sem végleges megoldás.

Idővel rá kellett jönnöm, hogy semmiben nem létezik végpont, hogy nincs olyan, amikor a fejlődés a végéhez ér, és még csak valós megérkezés sincs. Vannak jó pillanatok és vannak rossz pillanatok, de fontos tudatosítani, hogy egyik sem állandó. Mindig lesz valami, amin javítani kell, ami rosszul érint. Mindig lesz valami, egy rossz álom, ami felidéz egy emléket, vagy egy kellemetlenül induló nap, ami ugyanúgy felszínre fog hozni egy eddig még nem tudatosított, vagy már megoldottnak hitt komplexust.

Gyerek vagy, és úgy érzed, vége a világnak, ha nem kapod meg azt a bizonyos, hőn áhított játékot. Később, amikor visszautasít az első fiú, aki tetszik. Egy rossz jegy az iskolában. Amikor kamaszként egy vita hevében először mondod anyádnak, hogy gyűlölöd. Majd később, amikor rájössz, hogy nem a vita hevében mondtad, hanem valóban így érzed. Halál, veszteség, csalódás, kimaradás, lemaradás, elmaradás - maradás. Mindegyik egy-egy apró tragédia.

És akkor itt vége az életnek. Már soha többé nem lesz semmi ugyanolyan. Soha többé nem fogsz mosolyogni, a nap már sosem fog úgy sütni rád, és semmi sem fog boldoggá tenni. Innentől hogy is lehetne másként? Nem is érdemelnél mást, hiszen minden a te hibád. Ha jobban odafigyeltél volna, ha kedvesebb vagy, ha megértőbb, ha gondoskodóbb, ha okosabb, ha több, ha kevesebb, ha bátrabb, ha teljesen más vagy, mint amilyen vagy, akkor képes lettél volna máshogy reagálni, és mindez nem történik meg. Tehát, te már nem érdemled meg a boldogságot.

Aztán eltelik egy nap. Kettő, három, tíz, száz. A tragédia élménye elkezd elhalványodni, és a lelkeden keletkezett seb gyógyulásnak indul. Ismét meglátod a napot a felhők felett, és rájössz, hogy nem léteznek végletek. Léteznek rossz napok, jó napok, de egy valami nem létezik: az állandóság.

Nyitókép: Shutterstock