Az orvos a műtét után közölte, súlyosabb mint gondolta - Endometriózis

Ez egy olyan betegség, melyre gyógyír talán csak a szülés, mert amikor egy nő várandós, nem termelődik a szervezetében ez a fajta kóros sejt. Amúgy pedig akár háromévente is kiújulhat. Több orvosi elképzelés is van a kialakulásáról, de én azon a véleményen vagyok, hogy a menstruációs vér távozásakor egy bizonyos mennyiségű vér visszafelé áramlik, és elkezd burjánzani. Nemcsak a méhben, hanem a hasüregben is megtapadhat, terjedhet. Ilyen módon végül már nemcsak a méh, hanem az egész bélrendszer menstruál. Ezért van olyan extrém fájdalma, ezért távozik sűrű, alvadt vér "azokon a napokon", esetleg ezért fájhat a szex vagy a székelés.

Szeptember 27. lenne a műtét időpontja. - közölte zárásként. És akkor a kisbabát is azért vesztettük el? A meghökkent hatásszünetből rájöttem: nem is emlékszik arra, hogy Dániellel egy pár hete már jártunk nála, egy pozitív tesztet szorongatva. Öhmm, nos, igen... az endometriózis okozhat vetélést. Az a helyzet, hogy rengeteg nőt, de már akár kamaszlányokat is érinthet ez a dolog - mégsem figyelnek a tünetekre, csak amikor már gyermekvállalásra kerülne a sor, és nem sikerül teherbe esni.

Kivonszoltam magam a szobából. Munkába siettem. Erősnek és keménynek éreztem magam, de a buszon aztán eltört a mécses. Nem kérdezett senki semmit, és ezt akkor nem is bántam.

Felhívtam Dánielt, és felköszöntöttem. Aznap volt a születésnapja. Titkon reméltem, hogy vidámsággal, mondjuk egy megfogant kisbaba hírével fogadhatom. Ehelyett keserves sírásba fúlt a születésnapos telefonhívásom. "Este mindent megbeszélünk..." - nyugtatott meg „...és sétálunk egy nagyot a kutyával, jó?" Dörzsit nemrég fogadtuk be egy menhelyről. Rengeteg törődést igényelt, mert erősen traumatizált kis jószág volt. Kicsit feldobott a közös séta ígérete.

A házasságunk első négy évében nem volt egyetlen éjszaka sem, amit Dániel és én külön töltöttünk volna. Olyan sokat vártunk egymásra, hogy nem is vágytunk soha külön lenni. Négy hosszú, magányos éjszaka várt ránk. Megvettük a nyugtatót és az altatót, sok-sok mentes vizet, meg két hálóinget (hiszen a hasi sebekre aligha tudtam volna felhúzni egy gumis derekú nadrágot, erre előre figyelmeztettek). A haspuffadás elleni gyógyszer és néhány betét is a táskába került.

A műtét reggelén aztán minden ékszert levettettek velem. A jegygyűrűmet is. Soha nem vettem le korábban. Leborotvált, meztelen testemen csak egy pár trombózis harisnya volt. Én kuncogtam a béna látványon, Dániel nem. Szerintem akkor fogta fel, hogy mi történik velem. Egy ismeretlen férfi lépett be a kórterembe. Alám karolt, és feltett a hordágyra. Kábultan még visszanéztem Dánielre. A gyengéd féltés haragos féltékenységgé lobbant a szemében. Aztán filmszakadás.

Pár napra rá hazaengedtek. A klinika mellett laktunk, de a fájdalom kilométerekké nyújtotta azt a pár lépésnyi utat. Dániel elkészítette a helyemet. Puffadt hassal, teljesen kimerülve rogytam le az ágyunkba, ő pedig kisietett. "Most pedig küldöm a meglepetést" - szólt az előszobából, ahonnan a hangján túl kutyakörmök gyors kaparászása hallatszott be. A nagy lendülettel érkező Dörzsi hirtelen megállt a küszöbön. Rám nézett, odaosont az ágyhoz, és kis pofiját puhán a hasamra tette. Hatalmas sóhaj szakad ki a meggyötört lelkű, otthonra lelt jószágból.

Szemeimet elöntötte a könny. "Itt vagyok kicsikém, itt vagyok. Azt mondták ugyan, nem gyógyulok meg, de ígérem, mindent megteszek, hogy gyorsan felépüljek, és sok éven át tünetmentes legyek!" - így a hálóingben fekve, mégis ünnepélyesen ígértem ezt meg neki, Dánielnek és magamnak.

Kalla Tímea

Nyitókép: Shutterstock