Sírva, őrjöngve ütöttem a falat, hogy ne nyúljak a borotváért...

Évek óta tartó egyéni terápia, pszichiáterek, fél éves intenzív pszichoterápia, gyógyszerek... Ezeknek köszönhetően hozzávetőleg kezelhetővé váltak a tüneteim. A kiegyensúlyozottságtól persze igen messze állok, de legalább kevésbé hevesek a kilengéseim. Persze még mindig van, hogy reggel vidáman ébredek, de délutánra teljes apátiába zuhanok, vagy fordítva. Kiszámíthatatlan vagyok saját magam számára is, és a hangulatingadozásaim szörnyen leszívják az energiámat. Magam sem tudom, hogy egy bizonyos helyzetre épp milyen reakciót fogok adni: türelmetlen leszek, ingerült, sértődött vagy épp megértő.

Manapság sokan használják a „depressziós vagyok" jelzőt magukra, miközben szimplán csak rosszkedvük van. A depresszióban az a legfélelmetesebb, hogy kiszámíthatatlanul érkezik egy-egy periódusa, és nem lehet tudni, meddig tart. Ilyenkor magamtól képtelen vagyok mosolyogni, mindent értelmetlennek találok, nem tudok se kedves, se haragos lenni. Legszívesebben csak ülnék egy sarokban és várnám, hogy teljen az idő. Van munkám, vannak barátaim és van egy párom, így kicsit magamat megerőszakolva próbálom legalább a kötelező hozzáállást produkálni - ami gyakran vezet mosolygós depresszióhoz.

A szorongást én a depressziós időszakok ellentéteként élem meg. Heves, fájó, mélyreható és őrjítő. Képes elkapni bárhol és bármikor, a fejemben irracionális gondolatokat ültet el, amik egy végtelen, lefelé vezető spirálba taszítanak. Ehhez társul még a heves szívdobogás, az akár fulladozásig elfajuló légszomj, a szédülés, a halálfélelem - azaz a pánikroham. Ezt rendkívül nehéz tudatosan kezelni, hiszen a szervezeted becsap, úgy érzékelteti veled, hogy totálisan elveszítetted az önkontrollodat. A szorongás ugyanakkor van, hogy egészen alattomosan kúszik be az agyamba, éjszaka támad. Rémálmok, izzadás, egy éjszaka alatt 5-6 megébredés, rettegés érzéssel... A pihentető alvás hiányában pedig nappal még hatékonyabban tud megmutatkozni.

A személyiségzavarom miatt sokkal több megerősítésre vágyom a munkámban, a párkapcsolatomban... Sokkal nehezebb elhinnem, hogy alkalmas vagyok valamire, hogy szerethető vagyok, hogy megbízzak valakiben, így pedig kötődési gondjaim is vannak. Általában azt érzem, hogy jobban megérdemlem a bántást, mint a dicséretet, amit gyakran kiprovokálok – ezek nagy része önsanyargatás, önbántás formájában történnek. Ez a személyiségfejlődésemben végbement törés számtalan negatív hozadékkel fűszerezi még az életemet, melyeket felismerve, - jobb periódusomban - már képes vagyok hellyel-közzel kezelni.

Életem során többször is felmerült bennem az öngyilkosság gondolata, mint lehetőség. Lehetőség a bennem lévő fájdalom, félelem elhagyására, az önmagammal szembeni mindennapi küzdelem végleges elengedésére. Fiatalabb koromban gyógyszereket vettem be, később pedig volt, hogy behunytam a szemeimet, és úgy mentem át forgalmas autóutakon, hátha elütnek. A suicid fantáziák időszakosan törnek fel bennem, de már megtanultam azokat kezelni: részletesen végiggondolom hogyan tenném meg, ezzel pedig racionálisan látom, sőt, valamelyest megnyugvást is ad ez a fajta beleérzés.

Persze nem mindig ennyire egyszerű legyőzni az öngyilkossági vágyat. Ez független attól, épp hogyan élek, milyen évszak van, jó a munkám vagy sem.

Ezt nem lehet leírni, és aki nem tapasztalt még hasonlót, az nem is fogja tudni átérezni.

Jelenleg reggel és este is szedek gyógyszereket, egész nagy dózisban jelent mankót számomra az antidepresszáns és az antipszichotikum. Az esetek felében már felismerem, hogy az adott reakcióm nem a valóságból táplálkozik, de még így is nehezek és küzdelmesek a hétköznapjaim. Lehet, hogy ennél már nem lesz jobb, de legalább idáig sikerült eljutnom.

Nyitókép: Shutterstock