Depressziós volt az anyám, és ez maga volt a pokol

Attila anyukájának az volt a mániája, hogy a családnak nem szabad sehova együtt mennie, mert ha meghalnak, valaki maradjon meg a famíliából. Ezzel tönkre is tette az összes nyaralást, mert a két gyerek közül valaki mindig hiányzott az utazásról. Aki kimaradt, azt biztonságba helyezték a nagyszülőknél, azzal, hogy ha baleset érné a családot, ő viszi tovább a nevet...

Ez borzalmas teher volt számára és a bátyja számára is, folyamatos lelki nyomás alatt voltak az anyjuk miatt. Na, nem mintha túl sokszor mentek volna nyaralni, anyjuk a pánikbetegség miatt rettegett az utazástól, sokszor még az utcára kimenni is alig tudott, szédült, forgott körülötte a világ, úgy érezte, megnyílik a lába alatt a talaj.

Kapott gyógyszereket a pánikra, a depresszióra, gyakorlatilag azokon élt, és nyugtatót is szedett, mert úgy vélte, ha nem szedné be, meghalna. Attila tinédzserként sokszor mondta neki, hogy valószínűleg már nem is hat a beállított adag, de anyukáját ez nem érdekelte, kényszeresen kapkodta be a tablettákat. Akármi történt, összetört egy pohár, elesett a gyerek, a legapróbb dolgok is úgy felzaklatták, hogy azonnal be kellett kapnia egy pirulát, közvetlenül azután, hogy ordítva becsapkodta az ajtókat.

Folyton fájt a feje, állandóan szorongott, az emésztése olyan alacsony fokozatra kapcsolt, hogy állandó hasgörcsökkel élt, és ezeket a problémákat is mind a fiával osztotta meg, aki hosszú ideig próbált segíteni neki, hiába. Édesanyjának az volt a meggyőződése, hogy a fejfájását agydaganat okozza, a hasfájását a vastagbél rák. Folyton orvostól orvosig ment, vagy vitték, és minél több problémával szembesült, annál jobban szorongott.

Esti filmezésről, beszélgetésekről náluk szó sem lehetett, mert anyja már este 7-kor aludt, tévé csak az ő szobájában volt, meg a kis lyuk konyhában, egy kisépernyős, ahol az apja szinte némán nézte az esti filmet, vagy a híradót. Az ő élete is pokol volt. Amikor felnőttként megkérdezték tőle a bátyjával, miért nem vált el, hiszen a mama csak ordított, csapkodott folyton, nem volt szexuális életük, mindent a papa csinált, amellett, hogy dolgozott - az anyjuk viszonylag korán le lett százalékolva -, azt válaszolta, hogy nem olyan szörnyű, mint amilyennek látszik. Gyermekei ekkor olyat mondtak imádott apjuknak, amilyet azelőtt soha: „Apu, te nem vagy normális!"

Attila és a testvére között 5 év a korkülönbség, bátyja hamar, 19 évesen elköltözött otthonról, a kisebbik fiú egyedül maradt otthon depressziós és pánikbeteg anyjával, aki hamar rátelepedett.

17 éves volt, amikor a barátai elhívták biliárdozni, és ő nagyon el akart menni, mert ott volt a lány is, akibe szerelmes volt. Anyja persze azonnal elkezdte a cirkuszt, sírt, könyörgött, zsarolt, Attila pedig elsőre azt gondolta, oké, nem megy el, de aztán valami beütött nála:

„Anyám, nem vagyok orvos, nem tudok rajtad segíteni, viszont nekem is élnem kell. Nem leszel rosszul attól, hogy én jól érzem magam, az édesanyám vagy, örülnöd kellene, ha boldog vagyok. De ha mégis úgy érzed, nem vagy jól, akkor hívd a mentőket" - és ezzel be is csukta maga mögött az ajtót.

Anyukája túlélte a napot, ahogy utána az összes többit. Attilának ettől függetlenül minden egyes alkalommal, amikor máshol, mással töltötte az idejét, lelkiismeret-furdalása volt. 30 éves koráig a szüleivel egy lakásban élt, mert bár sokat gondolkodott a költözésen, nem mert elköltözni otthonról, nem merte „elhagyni" az anyját, és nem akarta ekkora problémával magára hagyni az apját sem. Aztán megismert egy lányt, és érezte, hogy mennie kell, nem hagyhatja elveszni a saját boldogságát. Elköltözött.

És lám, az anyja azt is túlélte. Sőt, úgy tűnik, azóta az állapota is javult, nem szed antidepresszánsokat, bár a nyugtatót ma is marokszámra eszi, a legapróbb problémát is hatalmasra nagyítja, gyakran megsértődik és mindenkit hülyének tart, de sokkal többet nevet. Legalábbis kívülről úgy tűnik, ahonnan most Attila látja...

Nyitókép: Shutterstock