5+1 dolog, ami a 30. születésnapod után vár rád

Na persze, ezt az érzést csak azok ismerhetik igazán, akik már túl vannak a 30-on. Emlékszem, mikor huszonéves voltam, semmi sem érdekelt. Még az sem érdekelt, ami érdekelt. Jól bírtam a bulit, a piát, meg úgy nagyjából mindent. 12 centis magas sarkúkban simán bírtam a táncot reggelig. Másnaposan is gond nélkül ment a zh az egyetemen. A durva szerelmi csalódásokon is pikk-pakk túl voltam. Nem is volt túl sok időm, mert jött egyből a másik. Az pedig, hogy mit vegyek fel hétvégen, számomra kardinális kérdés volt.

Idétlen voltam, komolytalan, felelőtlen és meggondolatlan. Az életet csak egy nagy bulinak fogtam fel, és úgy voltam vele, hogy sosem halunk meg. Egyszóval: Carpe Diem volt, kérem szépen. Azt hittem, ez örökre így marad - legalábbis én örökre ilyen maradok. De aztán jött a nagy vízválasztó - a harmadik x - és egy csomó minden megváltozott...

A szüleim aggódó tekintete örökre megmarad. Amikor pár havonta nagy nehezen sikerült hazalátogatnom, láttam a szemükben a félelmet, a tehetetlenséget, hogy mi lesz ebből a gyerekből? Én meg értetlenül álltam előttük, hogy mit kell ezen ennyit parázni?! Hát most így utólag belegondolva megértem őket. És bizony hiába lesz valaki a törvények és a biológia szerint felnőtt ember, akkor is a szülei pici gyereke marad, aki bármikor "elkallódhat".

Végiggondoltam, hogy míg huszonévesen úgy mentem bulizni, hogy kb. "kinn van mindenem", mostanra már inkább "be van mindenem" ...fedve. Jó-jó, ez az éppen aktuális divattól is jócskán függ, de azért valahogyan átértékelődött ez is bennem. Most már azt vallom, hogy a kevesebb több, és az is tud szexi lenni, ha csak a lábam fedetlen.

Aztán sosem voltam egy "ősanya" típus, aki, ha meglát egy babát, rögtön elolvad, és elkezd gügyögni meg jajgatni. Jól megvoltam a gyerkőcökkel, de úgy tisztes távolságból. Most már ez is megváltozott. Egyre többet gondolok a gyermekvállalásra, a szülésre és az ezekkel járó felelősségre, elköteleződésre. Na és el is érkeztünk a hőn áhított, mindent megmagyarázó két szóhoz, ami rányomta bélyegét az eddigi jó pár évemre.

E két szó hallatán huszonévesen mindig megszólalt bennem valami belső hang, ami aztán odáig fajult, hogy "tövig nyomjam a gázt és jó gyorsan magam mögött hagyjam a jelentésüket, hogy még csak emlékezni se tudjak rájuk."

De így harmincas nőként már sokkal jobban hiszek, bízom magamban és a belső hangban, ami már nem fél a felelősségtől és az elköteleződéstől. Mert megtanultam, hogy ami elől menekülsz, az úgyis utolér, hiszen dolgod van vele. Nem hiába billenti ki az érzelmi egyensúlyodat, ez jelzi, hogy van ott valami, amin neked dolgoznod kell.

Persze, ez így mind szép, de azért említsük meg a másik oldalt is! Mondjuk, a szarkalábakat a szemeim alatt, amiket addig észre sem vettem. Vagy a bulik, amik után 3 napig a világomat sem tudom, mert lassabban megy a regenerálódás - és így kétszer meggondolom, hogy hová megyek. A 12 cm-es magas sarkút is csak addig tudom felvenni, amíg illegetem magamat egy kicsit a tükör előtt. Bezzeg azelőtt... A felszedett kilók, anno 2 hét alatt lementek, most meg 2 hónap alatt sem.

És hogy milyen harmincon túl? Őszintén? Nagyon jó.

Sokkal céltudatosabb és megbízhatóbb lettem. Nőiesebb vagyok, és megtaláltam a saját stílusom, amit eddig csak keresgéltem. Elnézőbb vagyok magammal, mármint olyan szempontból, hogy ha hibázom, nem marcangolom magam rajta napokig-hetekig. Türelmesebb vagyok nemcsak magamhoz, de másokhoz is.

Szóval így megy ez, Hölgyeim. Bizony harmincon túl sem áll meg az élet. Akkor kezdünk csak igazán élni. Akkor kezdjük igazán értékelni a szépet, a megbízhatóságot, a korrektséget, az udvarlást és nem utolsó sorban, magát az életet. Most már imádom, hogy hármassal kezdődik a koromat jelző szám. Remélem sosem lesz ennek vége...

Vincze Nikolett