Örök útkereső vagyok... vajon melyik út végén vár a boldogság?

magazin család kibeszélő útkeresés önismeret élet
Nagyon fiatalon kerül ránk a nyomás, s el kell döntenünk, milyen úton szeretnénk elindulni az életben. De vajon az első döntés mennyire van kőbe vésve? Merjünk változtatni, ha nem érezzük, hogy megtaláltuk a helyünket a világban?

Szerető családban nőttem fel, a szüleim mindenben támogattak. Bármit szerettem volna kipróbálni, ők mindig csendesen, védőhálóként álltak mögöttem. Tették ezt úgy, hogy saját magam tudjam megtapasztalni a következményeket, s ha esek, ne essek akkorát, hogy az kedvemet szegje.

Két báty mellett nőttem fel, így elmondhatom magamról, hogy belevalóságért nem kell a szomszédba mennem. Azért, hogy érvényesülni tudjak, már gyerekként meg kellett tanulnom határozottnak lenni, ha valamit el szeretnék érni. Mivel a testvéreimnek komoly elképzeléseik voltak már kicsiként, hogy mit szeretnének csinálni felnőttként, - pilótának és informatikusnak készültek -, én kakukktojás voltam közöttük, hiszen nagyon sokáig nem tudtam mi lesz az én utam. Csodálattal néztem fel rájuk mindig, hiszen elterveztek valamit és azt a mai napig szívvel-lélekkel csinálják. Egy pillanatra sem tértek el a céljaiktól. El se tudom képzelni, ez milyen érzés lehet. Én az örök útkereső vagyok. Persze az óvodában nekem is voltak terveim: tanító néni szerettem volna lenni vagy pénztáros. Egyik se jött össze, bár a Tanítóképzőre jelentkeztem (erről majd később).

Éhes voltam már gyerekként a világra, nem tudtam egy dologra koncentrálni. Nagyon nyitottan álltam mindenhez, mindent kipróbáltam, különféle sportokat és az összeset nagyon élveztem.
Egy véletlen folytán (három házra volt tőlünk) kerültem egy sport általános iskolába, itt kezdett kőrvonalazódni bennem, hogy talán ez lesz az én utam. Mint említettem, nem tudtam egy dologra koncentrálni, ezért ez sem maradt meg bennem stabil célként. Szerettem volna közben még pszichológus, logopédus és légiforgalomirányító is lenni.

A társadalmi nyomás jelenleg nem azt diktálja, hogy élj és próbálj ki sok mindent, mielőtt megtalálod a helyedet, hanem azt, hogy 16 évesen találd ki, mi lesz a számodra megfelelő út. Ha nem tudod ezt megtenni, akkor el vagy veszve a világban. Én egy jó nevű gimnáziumba kerültem, ahol az osztály 90%-a már az induláskor tudta, hogy mi szeretne lenni - orvos, ügyvéd, fizikus. Természetesen itt is kilógtam a sorból, mert nem volt biztos elképzelésem a jövőmről. Annyira ismertem magam, hogy nagyon szeretem a kreatív dolgokat, de hogy ezzel mit fogok kezdeni az életben, azt egyáltalán nem tudtam.

Forrás: Shutterstock

Egyik tantárgy sem ment kiemelkedően jól, kivéve a testnevelést. Ezért döntöttem úgy, amikor a továbbtanulásról kellett dönteni, irány a Testnevelési Egyetem! De, hogy ne legyen ilyen egyszerű, a jelentkezéskor kiderült, hogy egy gerincprobléma miatt nem sportolhatok, így el kellett felejtenem a TE-t. 18 évesen azt hittem, hogy beszakadt alattam a talaj és az én álmom szertefoszlott. Gondolni sem tudtam más szakmára, mint ami a sporthoz kapcsolódik. Így jött az ötlet, hogy lépjek anyukám nyomdokába és legyek tanító néni. El is mentem az alkalmassági vizsgára és sikerült is, de nem éreztem azt, hogy ez az én igazi utam, így nem kezdtem el szeptemberben az egyetemet. Helyette elkezdtem egy cukrászképzést, amit iszonyatosan élveztem. Dolgoztam is éveket a szakmába, de a hátproblémáim és a kialakult allergiáim miatt el kellett hagynom a pályát.

Mindig is szerettem szervezkedni, így beiratkoztam egy rendezvényszervezői képzésre, de mivel nem tudok egy dologra koncentrálni, ezért egy fotográfusi iskolába is beiratkoztam mellette. Természetesen a tágabb családban sem maradhattak el a hangok, miszerint, ha még mindig nem tudod, mi szeretnél lenni, akkor már nem lesz belőled senki... Vagy a mikor lesz belőled végre valaki? – kérdés is többször elhangzott. Mert csak akkor vagy valaki, ha van diplomád. Ezért beiratkoztam az egyetemen marketingkommunikáció szakra. De sose élveztem igazán, csak a társadalmi nyomás hajszolt bele.

Egy évvel ezelőtt a testvéreimnek köszönhetően visszatért az életembe a sport. Szokásosan húztuk egymást valamivel és én azt a feladatot kaptam, hogy soroljam el az összes F1-es pilótát és a csapatukat, majd amikor ez hibátlanul sikerült, leesett az álluk és azt kérdezték, hogy miért nem foglalkozom ezzel? Na, így iratkoztam be egy sportriporteri képzésre.

Hosszú és rögös út vezetett idáig, de kijelenthetem, hogy megtaláltam a helyem. Ez az én utam! Bízzatok ti is magatokban és sose adjátok fel, nektek is megvan a saját utatok!

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.