"Nem bírtam tovább hazudni" - válasz arra, hogy miért szakítottam Messengeren

Orján Dóra

2021.11.06.

Egy korábbi írásomban abba avattalak be titeket, olvasókat, hogy miként éltem meg, amikor az első komoly, szerelmi kapcsolatomban a volt partnerem egy Messenger üzenetben szakított velem. Miután minden történet, így ez is legalább két szemszögön alapul, így aktuális írásomban megkísérlem leírni: hogyan élte meg a volt párom a szakításunkat. Érkezzen e történet, az ő szemszögéből.

Az első nő voltál az életemben. Az első, akit mindenestül, rajongásig imádtam. Az a nő, akiben rejlett a remény, hogy te lehetsz majd a feleségem, a gyerekeim édesanyja. Nem ismertünk határokat, nem volt köztünk távolság, csak mérhetetlen vágy az újratalálkozásra. Az a nő voltál, akire egész addigi életemben vágytam, mégis előjött az az oldalad, ami elriasztott mindörökre.

Ahogy olvastam a cikkedet, elgondolkodtam. Eszembe jutott, amikor először ott álltál a szemem előtt. Energiabombaként viharzottál be a falépcsőkön. Hallottam a hangodat, a nevetésedet, az abban rejlő izgatottságodat és igaz, fotó alapján már ismertem a sziluettedet, nem hittem, hogy ekkora hatással leszel rám. Néztünk egymás szemébe és nem jött hang a torkunkból. Mintha mindig egymást kerestük volna és végre útjaink keresztezték egymást.

Ahogy rám néztél, ragyogtak kiskutya nagyságú, hatalmas, mélybarna szemeid úgy, ahogy addig rám senki sem nézett. Hogy is nézett volna? Óriási voltam... Előttem volt a cél. Vágytam arra, hogy szeressenek és tudtam, hogy az adottságaimmal nem fog menni. A találkozásunkkor életem legjobb formájában testesültem meg előtted és azt hiszem fel sem fogtam, hogy te is rám vágysz. Számomra te a tökéletes voltál, egy olyan lány, akiről csak álmodni mertem, hogy pillantást vet rám.

Nagyon szerettelek. Szerettem a mosolyodat, a törődésedet, az életünket. Életem legizgalmasabb, legélménygazdagabb időszaka volt a mi két évünk. De, amikor erre gondolok, bennem is tobzódik keserédes emlékek sűrűje. Több volt a jó, mint a rossz, mégis elég ahhoz, hogy mérlegeljek.

Azt gondolom, hogy túl sokszor nyeltem és tűrtem. Akkoriban kevésbé álltam bele a vitáinkba, pedig sokszor hisztis p*csaként viselkedtél és a kirohanásaid annyira értelmezhetetlenek voltak. Jó lett volna megbeszélni, egymásra figyelni, mégis csak mondtad és mondtad a magadét.

Tudom, miben hibáztam. Igen, talán jobb lett volna akkor elhagynod. Nem járt nekem, hogy kitarts mellettem úgy, ahogy azt még egy évig tetted. Te az a fajta nő vagy, aki tűzön-vízen át kitart és tudom, te sosem mondtál volna le rólunk. De lásd be, mi régen nem működtünk úgy, mint az elején. Ha akkor nem lépem meg, csak rosszabb lett volna mindkettőnk élete, még több könnyel és szenvedéssel. Nem bánom, hogy akkor meghoztam ezt a döntést és azt írtam: ,,nem bírom már tovább".

Azért szakítottam veled online, mert nem akartam a következő találkozónkig hazugságban tartani a szívedet. Nem bírtam volna neked egy percig sem hazudni arról, ami akkor már nem volt bennem. Nem érdemeltél hazugságot, mégis előtte több alkalommal is megtettem. Védeni akartalak, de csak rosszabb lett minden.

Összességében mégis inkább a jó dolgokra akarok emlékezni. Arra, amivel mind a ketten gazdagodtunk. Csinálhatnánk utólag ezer és ezer dolgot másképp, de a múlton nem tudunk változtatni. Elrontottam, hogy úgy váltunk el egymástól, ahogy, és azt is megértem, hogy ilyen keserédesen emlékszel vissza rám. De ígérem, én mindig csak a jót fogom őrizni belőled!

Nyitókép: Shutterstock