A fiókák hamar kirepülnek, mintha 18 év csupán egy pillanat lett volna

Az első perctől kezdve a mai napig, ha rám néz, elmerülök tekintetének hihetetlen mélységében és bölcsességében, akárha tengerbe buknék alá. Egyre kevesebb időt tölt itthon, lassan-lassan kirepül. Meghitt, mély és szoros a kapcsolatunk, de már nem én vagyok az első. Az élet természetes rendje ez, talán ezért is válik még becsesebb kinccsé minden együtt töltött pillanat.

Mindig úgy neveltem, szerettem a fiamat, hogy legyen bátorsága szárnyalni, merjen önmaga lenni, hogy tudja, bárhova, bármeddig elmehet, de itt a szívemben, a karomban, az otthonunkban mindig lesz hely, ahova haza térhet.

Lassan kirepül, beszélgetünk róla, tudatosan készülünk rá, mégis, hiába tudom, hogy ez az élet rendje, ostorként vág belém időnként az érzés, gondolat: hamarosan önálló életet kezd, s nem ide, hozzám tér majd haza a napok végén.

Tegnap, ahogy elvesztem a tekintetében, mint 18 éve mindig, elmerültem abban a tisztaságban, végtelenségben, bölcsességben, ami születése óta a sajátja, s melyet nem tudott megtörni, beszennyezni semmi, ami eddig történt az életében, sem az, ami a világban zajlik.

Egy nap majd végleg kirepül, és tudom, ez a fajta harmonikus szimbiózis és mély összetartozás mindig megmarad. Más formában, más módon, de soha nem múlik el.

Addig viszont, minden együtt töltött napot, órát, percet élvezek, és elraktározom a szívemben, a lelkemben. S amikor majd nem lesz velem, mindig kicsomagolok egyet-egyet ezekből a nagy becsben tartott ajándékokból, ízlelgetem őket, nevetek, sírok, meghatódom és ezekkel "kibírom" majd a külön töltött időt, és nyugodtan várom a találkozásainkat.

Hiába telt el ennyi év, a mai napig tisztán fel tudok idézni mindent: a vágyat, hogy gyermeket szeretnék. A kilenc hónapot, amit bennem létezve töltött. Születése minden másodpercét, és az azóta eltelt éveket, emlékeket. Az első pillanattól kezdve, a mai napig ugyanazt érzem a fiammal kapcsolatban: áhítattal csodálkoztam rá, szinte el sem hittem, ekkora áldást és örömöt kapok általa. Megismertette velem a feltétel nélküli szeretet és elfogadás csodáját. Tanúja lehettem a fejlődésének, a kibontakozásának, a férfivá válásának.

Ránézek, és a szakállas, óriásira nőtt férfi mögött látom a kisbabámat, és arra gondolok, Istenem, egy pillanat volt ez a 18 év, túl gyorsan elrepült, még nem állok készen arra, hogy elmenjen. Szoktunk erről beszélgetni, néha sírok, néha nevetek, mert hiába ez az élet rendje, és hiába tudom, megmarad a kapcsolatunk, a közös élettér megszűnik. Boldogan nézem, ahogy éli az életét, és készülök a majdani nagymamaságomra is, tudom, fantasztikus apuka lesz, de nekem örökre a kicsi fiam marad.

18 éve jött világra a gyerekem, s bár minden pillanat olyan, mintha csak tegnap történt volna, rácsodálkoztam: mikor nőtt meg ennyire? Mikor lett férfi, külső jegyekben és belsőben egyaránt? Hova tűnt a kisbabám?

Hatalmas élmény így látni, figyelni egy személyiség kibontakozását, egy életút kialakulását, egy ember fejlődését. Csodálatos megtapasztalni, hogy bár éli a saját életét, hihetetlen korrekt módon, jön-megy a világban, de az otthon, a szeretet, az összetartozás mi vagyunk neki. Azt hiszem, szülőként ez a legnagyobb áldás a világon.

Ez is érdekelhet: Aki közel 30 évesen még anya pici fia, az nem az én emberem

Nyitókép: Shutterstock