szülő-gyerek kapcsolat kibeszélő anya-fia kirepül magazin
Mindig úgy neveltem, szerettem a fiamat, hogy legyen bátorsága szárnyalni. "Pehelyke: áhítattól visszafojtott lélegzetté tettél." Ma reggel ez a Fodor Ákos idézet jutott eszembe. Olyan tűpontosan leírja, mit jelent édesanyának lenni. A fiam felnőtt korba lépett, így egyre aktuálisabb téma nálunk a fészek elhagyása.

Csak nézem, ahogy nő. Rácsodálkozom, kész férfi már. Ellágyulva figyelem, milyen fantasztikus ember. Nézem, hogy bár felnőtt, megőrizte gyermeki tisztaságát.

Az első perctől kezdve a mai napig, ha rám néz, elmerülök tekintetének hihetetlen mélységében és bölcsességében, akárha tengerbe buknék alá. Egyre kevesebb időt tölt itthon, lassan-lassan kirepül. Meghitt, mély és szoros a kapcsolatunk, de már nem én vagyok az első. Az élet természetes rendje ez, talán ezért is válik még becsesebb kinccsé minden együtt töltött pillanat.

Mindig úgy neveltem, szerettem a fiamat, hogy legyen bátorsága szárnyalni, merjen önmaga lenni, hogy tudja, bárhova, bármeddig elmehet, de itt a szívemben, a karomban, az otthonunkban mindig lesz hely, ahova haza térhet.

Lassan kirepül, beszélgetünk róla, tudatosan készülünk rá, mégis, hiába tudom, hogy ez az élet rendje, ostorként vág belém időnként az érzés, gondolat: hamarosan önálló életet kezd, s nem ide, hozzám tér majd haza a napok végén.

Minden héten van egy-két anyafia nap, amit tudatosan, kölcsönösen élvezve együtt töltünk. Nézem, hallgatom, újra és újra rácsodálkozom, milyen csodás emberré, férfivá érett.

Tegnap, ahogy elvesztem a tekintetében, mint 18 éve mindig, elmerültem abban a tisztaságban, végtelenségben, bölcsességben, ami születése óta a sajátja, s melyet nem tudott megtörni, beszennyezni semmi, ami eddig történt az életében, sem az, ami a világban zajlik.

Egy nap majd végleg kirepül, és tudom, ez a fajta harmonikus szimbiózis és mély összetartozás mindig megmarad. Más formában, más módon, de soha nem múlik el.

Addig viszont, minden együtt töltött napot, órát, percet élvezek, és elraktározom a szívemben, a lelkemben. S amikor majd nem lesz velem, mindig kicsomagolok egyet-egyet ezekből a nagy becsben tartott ajándékokból, ízlelgetem őket, nevetek, sírok, meghatódom és ezekkel "kibírom" majd a külön töltött időt, és nyugodtan várom a találkozásainkat.

Forrás: Shutterstock

Egyelőre mégis letarol a gondolat és az érzés, hogy az, akivel idestova 18 éve ilyen szimbiózisban és elfogadó, határtalan szeretetben létezünk együtt, lassacskán saját életet épít és kirepül a családi fészekből.

Hiába telt el ennyi év, a mai napig tisztán fel tudok idézni mindent: a vágyat, hogy gyermeket szeretnék. A kilenc hónapot, amit bennem létezve töltött. Születése minden másodpercét, és az azóta eltelt éveket, emlékeket. Az első pillanattól kezdve, a mai napig ugyanazt érzem a fiammal kapcsolatban: áhítattal csodálkoztam rá, szinte el sem hittem, ekkora áldást és örömöt kapok általa. Megismertette velem a feltétel nélküli szeretet és elfogadás csodáját. Tanúja lehettem a fejlődésének, a kibontakozásának, a férfivá válásának.

Ránézek, és a szakállas, óriásira nőtt férfi mögött látom a kisbabámat, és arra gondolok, Istenem, egy pillanat volt ez a 18 év, túl gyorsan elrepült, még nem állok készen arra, hogy elmenjen. Szoktunk erről beszélgetni, néha sírok, néha nevetek, mert hiába ez az élet rendje, és hiába tudom, megmarad a kapcsolatunk, a közös élettér megszűnik. Boldogan nézem, ahogy éli az életét, és készülök a majdani nagymamaságomra is, tudom, fantasztikus apuka lesz, de nekem örökre a kicsi fiam marad.

Azt hiszem, az életünkben soha más alkalommal nem lehetünk úgy tanúi egy élet kibontakozásának, egy lélek fejlődésének, mint a gyermekünket látva.

18 éve jött világra a gyerekem, s bár minden pillanat olyan, mintha csak tegnap történt volna, rácsodálkoztam: mikor nőtt meg ennyire? Mikor lett férfi, külső jegyekben és belsőben egyaránt? Hova tűnt a kisbabám?

Hatalmas élmény így látni, figyelni egy személyiség kibontakozását, egy életút kialakulását, egy ember fejlődését. Csodálatos megtapasztalni, hogy bár éli a saját életét, hihetetlen korrekt módon, jön-megy a világban, de az otthon, a szeretet, az összetartozás mi vagyunk neki. Azt hiszem, szülőként ez a legnagyobb áldás a világon.

Ez is érdekelhet: Aki közel 30 évesen még anya pici fia, az nem az én emberem

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.