Egyik pillanatról a másikra elveszítettem a legodaadóbb társamat

- Micsoda? De hova tűnt Morzsa? Mégis hova szökött a kiskutyám? - néztem kérdőn nagymamámra, akinek a könnyek szinte már elhomályosították szemét. Éreztem, hogy nagy a baj.

- Megmérgezték - hangzott a válasz. Végig ezek a szavak visszhangzottak a fejemben, miközben a táskámat magam mögött hagyva elindultam a házunk felé, fel a hátsó kertbe. Szemem megtelt könnyel és csak zakatoltak a gondolatok a fejemben. Még mindig visszhangzottak mama szavai a fejemben. Meghalt. Megmérgezték. De mégis ki tenne ilyet? És miért? Morzsa egy árva léleknek sem ártott.

Érzem, hogy megszakad a szívem. Miközben lépteimet egyszer szaporábban veszem, a hátsó kerthez érek, ahol a nyirkos szél belém mar. A víz és a könnyeim teljesen eláztatják az arcomat. Megtorpanok. Odafent a pajtánál kiásott gödör fogad, mellette Veled, Morzsa. A földre hullok. Arcomat a kezembe temetem. "Hisz reggel még együtt játszottunk! Itt mókáztunk kint az udvaron és Te csak úgy rohantál a labdáért, mint egy szélvész." Kis tested remegő kézzel most magamhoz húzom. Ez csak egy rossz álom lehet, amelyből mindjárt felébredek. Megölellek.

Érzem, hogy tested elernyedt és kiszállt belőle az életet jelentő szikra. Már nem ficánkolsz a karjaimban és nem nézhetek többé a szemedbe. Percekig így vagyunk, csak Te és én. Úgy szorítalak, mintha azt várnám, hogy felébredj és szorításomtól szabadulj. Ám semmi sem történik. Felhők gyűlnek fölénk és az eső egyre erőteljesebben zuhog. Leteszlek magam mellé.

Közben megtudom, hogy a szomszéd mérget tett a kertet körülölelő kerítés köré, hogy elijessze a hébe-hóba előbukkanó idegen állatokat. Csak rád nem gondolt Morzsa, pedig tudta jól, hogy a szomszédban lakik egy kiskutya, egy csöppség, aki most miatta veszett oda. Kérdések kavarognak a fejemben. Nem lehetett volna megmenteni? Mamáék azt mondták, hogy először azt sem tudták mi történt, arra gyanakodtak, hogy elrontottad a hasad, ami korábban többször is megesett már. Egyik pillanatról a másikra lehelted ki a lelked, én pedig el sem tudtam búcsúzni tőled. Felállok, tested a pajtába viszem. Nem bírom elviselni a tudatot, hogy a kiásott gödörbe tegyelek. Ezt másnak kell megtennie helyettem. Én képtelen vagyok rá. Tovább sétálok a szomszéd kerítéséig.

Keresem-kutatom a mérget, ami elvett tőlem téged. Mindhiába. A hirtelen feltámadó szélben késztetést érzek arra, hogy ezt megbosszuljam. De sajnos ez sem hoz vissza téged. Nem is tudom akarok-e még kiskutyát. Lehet, hogy többé nem. Nem akarom ezt újra átélni. Aztán eszembe jut, hogy a szomszédunk lehet nem is tud erről a szörnyűségről. És ha ártatlan? Ha bele se gondolt abba, hogy ez a méreg megölhet téged? Vagy egyáltalán semmibe sem gondolt bele? Csak sétálok körbe és körbe. Egyszerűen nincsenek válaszok. Egyik sem ad már vissza téged. Csupán a reggeli kis arcocskád hagytad itt. Ennyi maradt nekem csupán. A kis vidám életteli arcod, a közös futkározásaink, az öröm a szemedben, amikor meglátsz, a feltétel nélküli szereteted. Közös élmények sorozata, amelynek utolsó állomása a ma reggel volt.

Nyitókép: Shutterstock