Búcsúlevél a gyermekeimnek

Kétgyermekes anyaként gyakran elgondolkodom azon, hogy mit tennék különböző vészhelyzetekben. Így már van forgatókönyvem arra az esetre, ha tűz ütne ki a lakásban, földrengés lenne, betörő lepne meg minket, fenn maradna az egyik a buszon, leesnének a galériáról, berángatnák valamelyiket egy autóba séta közben, de azon is sokszor törtem már a fejemet, hogy mi lenne, ha rosszul lennék, amikor egyedül vannak velem otthon, esetleg meghalnék.

Időnként beszélgetek is velük ezekről a dolgokról, persze épp csak annyira, hogy ne ijedjenek meg, de fel legyen készülve különböző helyzetekre. Úgy vélem, ezzel nem festem az ördögöt a falra, csupán a pánikból adódó tehetetlenséget előzöm meg. Hiszen sosem lehet tudni.

Még fiatalabb koromban láttam egy 2003-as filmet, aminek már a címe is igen sokat mondó: Az élet nélkülem. Egy fiatal anyáról szól, akinek van egy férje és két gyereke, majd megtudja, hogy halálos beteg: maximum 3 hónapja van hátra. Ő azonban nem mondja el ezt a családjának, csak elkezdi szervezni az életüket akkora, mikor ő már nem lesz velük. Ami engem már akkor igazán elgondolkodtatott, azok a kazetták, amiken üzeneteket hagy a lányainak – minden születésnapjukra egyet, egészen 18 éves korukig. Az orvosára bízza, hogy ezek eljussanak majd hozzájuk.

Most, hogy már én is anya vagyok – és mivel számomra a halál nem tabu -, elmerengtem, miért is sajnálnám, és mit tennék, ha hasonló diagnózist kapnék. Vagyis két éve kaptam is: rák. Bár szerencsére egy műtéttel, és némi veszteséggel teljesen meg tudtam szabadulni ettől az alattomos betegségtől, egy pillanatra mégiscsak átfutott az agyamon, mennyire vékony lécen táncolunk mind, ami a legváratlanabb pillanatban is elrepedhet alattunk.

Elveszteném annak a lehetőségét, hogy a gyermekeimet támogassam, vigasztaljam, önzetlenül szeressem és velük együtt örüljek. Nem írtam ugyan le, de fejben a műtétem előtt megfogalmaztam, hogyan búcsúznék tőlük.

Nyitókép: Shutterstock