Könyörgöm, valaki mondja meg, hova tűnnek a napok az életemből?

Az elmúlt hónapban kétszer is bajba kerültem az időérzékem, vagyis annak megborulása miatt. Először nem mentem el fodrászhoz a megbeszélt időpontban, mert azt hittem, még egy nappal korábbat írunk, majd felköszöntöttem a barátnőmet, egy nappal a születésnapja előtt. Nem nagy dolgok ezek, tudom, de komolyan elgondolkodtam rajta, hogy ezek akár a korai demencia tünetei is lehetnek.

Akár lehetnének is, de a kutatók szerint valószínűbb, hogy szétszórtságomnak más oka van. A folyamatos stressz, a túlterheltség és a szétforgácsolódás következménye is lehet, ha valaki úgy érzi, ugrott egy napot.

A belső időérzékelésünk egyáltalán nem olyan pontos, mint az objektív időmérő egységeink. Az agyunk nem percekben, hanem apró impulzusokban mér. Miután megfelelő mennyiségű impulzus lezajlott, agyunk rögzíti, hogy egy bizonyos időegység (jelen esetben egy perc) eltelt. Ezeket az impulzusokat viszont sok minden befolyásolhatja: a koncentrációnk szintje, a fizikai állapotunk, a pillanatnyi hangulatunk.

Ha unatkozunk az idő múlása lassabbnak tűnik, ha viszont egyszerre több dologgal vagyunk elfoglalva, úgy tűnik, hogy az idő valósággal rohan. Azért érezzük így, mert a figyelemmegosztás miatt nem tudunk koncentrálni az egyes részfeladatokra, így az idő is villámgyorsan elröppen. Zsúfolt, leterhelt időszakainkban, a belső óránk annyira elcsúszhat az objektív időtől, hogy akár egy egész napot is átugorhat.

És ez még nem minden! Az, hogy egy percet vagy egy órát mennyire hosszúnak érzünk, egyénenként és életkoronként is változik. Minél fiatalabb valaki, annál rövidebb távokban tud gondolkodni. Azért sírnak olyan keservesen a gyerekek, ha valami rossz történik velük, mert azt hiszik, fájdalmuk örökké fog tartani és ezért kérdezgetik percenként egy hosszú autóút során, hogy „Mikor érünk már oda?" Tehát, nem azért csinálják, hogy minket bosszantsanak, hanem azért, mert teljesen máshogy érzékelik az időt, mint mi felnőttek.

Az időarányosság elmélete azt mondja, hogy minél idősebbek vagyunk, annál pontosabb benyomásaink lesznek róla, hogy meddig tart egy óra, egy hónap vagy egy év.

Engem azért ez egy kicsit megijeszt. Akkor mostantól, ha nem lassítok, mindig ez lesz? Kimaradnak napok, évek, aztán mire feleszmélek, vége is? Utánanéztem, szerencsére tehetünk azért, hogy ne rohanjon el mellettünk az élet.

Úgy lassíthatjuk le belső óránkat, ha teljes figyelmünket az új tapasztalatra fordítjuk, függetlenül attól, hogy azt éppen látjuk, érezzük, ízleljük vagy halljuk. Ha például kávéval indítjuk a napot, próbáljuk kiélvezni azt, illatára, ízére koncentrálva, ahelyett, hogy máris az aznapi teendőinket terveznénk. Ha a minket körülvevő dolgokra, érzésekre figyelünk az idő múlása lassabbnak fog tűnni, hiszen a tudatos jelenlét hatására könnyebben dolgozzuk fel azt a rengeteg információt, ami körülvesz minket.

Ezen leszek, de a kicsit földhözragadtabb, szerintem működőképes módszert is alkalmazom majd: visszatérek a papíralapú határidő naplóhoz. Amíg olyat használtam, sokkal átláthatóbbnak éreztem a hétköznapokat. De lehet, hogy csak az időarányosság elmélete viccel meg megint.

Nyitókép: Shutterstock