Tíz éve jegyeztél el, miért nem akarsz végre feleségül venni?

Vannak azok, akiknél hamar megtörtént a lánykérés, de csak hosszú-hosszú évek múlva – vagy azóta se- jött el a várva várt nagy nap. Mások pedig több év együttélés után szinte egyik pillanatról a másikra az eljegyzés utáni második hónapban már ki is mondták a boldogító igent.

Az egyik legjobb barátnőm története, akivel az egyetemi évek alatt ismerkedtem meg furcsa módon, de mégis mindkettőt magába foglalja.

Egyik napról a másikra szakított vele az a fiú, aki nélkül elképzelni sem tudta volna az életét. Szentül hitte, hogy mint a mesében boldogan élnek, majd amíg meg nem halnak. A különválás után hónapokig nem mozdult ki a szobájából, nem akart találkozni senkivel, és gondolni sem akart a pasikra. Mígnem egy napon a munkahelye egyik folyosóján szembejött vele álmai férfija. Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor hazajött és csak annyit mondott, hogy neki ez a fickó kell.

Szerintem ez szerelem volt első látásra, hiszen az elkövetkező hónapokban természetesen egy puszta véletlen miatt mindig egymás közelében kellett dolgozniuk. Napokat sőt, éjszakákat beszélgettek át. Éppen egy ilyen átvirrasztott hajnalon derült ki az is, hogy az álomférfinak nem csak, hogy barátnője, de már tíz éve menyasszonya van.

Amikor megtudtam ezt a szinte jelentéktelen információt, csak egyetlen kérdés kattogott a fejemben. Tíz év alatt, hogyhogy nem került még sor az esküvőre? Mint, ahogy később kiderült akkor, nem csak én, de az érintett menyasszony és vőlegény sem tudta erre a választ. Középiskolai szerelemből lettek jegyesek, és ugyan mindketten érezték az elhidegülést egyikük, sem mert kilépni a megszokott kényelmes komfortzónából. A közös lakás, közös kutya és amúgy is jól elvagyunk együtt hármasa elég volt ahhoz, hogy a szerelmük pislákoló lángja ne aludjon ki teljesen.

Majd a barátnőm érkezése akkora szelet kavart, hogy nem csak eloltotta az egykori lángot, hanem gyújtott egy másikat is, ami azóta is erdőtűzként lobog.

Néhány hét ismerkedés után a fiú kilépett az évtizede tartó jegyességből, és másnap odaköltözött a barátnőmhöz. Ez kora tavasszal lehetett, majd az első közös tengerparti nyaralásukon, egy romantikus vacsorán megkérte, hogy menjen hozzá feleségül. Pontosan egy évre rá hivatalosan is összekötötték az életüket, férj és feleség lettek. Egy őszi reggelen pedig arra az sms-re ébredtem, hogy „waaa! babát várok!" Azóta három gyönyörű gyermeket nevelnek, és talán nem is ismerek tőlük boldogabb és kiegyensúlyozottabb házaspárt.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ha valaki tíz évig nem akarta elvenni a menyasszonyát, akkor egy másik nő hogyan tudta arra sarkallni, hogy két éven belül megérkezzen az első baba is?

Ezt csak azzal tudom magyarázni, hogy a férfi nem biztos abban, hogy tényleg az adott nővel akarja leélni az életét. Vele együtt persze ez a némán várakozó menyasszonyra is igaz.

Több olyan fiúbarátom is van, akik csak azért adtak gyűrűt a barátnőjüknek, mert úgy érezték, hogy több együtt töltött év után csak úgy tudják felpezsdíteni a párkapcsolatukat, és szerelmükről biztosítani a lányt, ha egy jól látható kővel díszített gyűrűt húznak az ujjára.

Majd következik egy évekig tartó várakozás. Várakozás arra, hogy tényleg mindketten biztosak lesznek abban, hogy egymásnak lettek teremtve. Vagy éppen ellenkezőleg, várakozás valaki másra, a tényleges nagy Ő-re, akivel egy pillanatot sem akarnak várni. Azonnal és örökké egymáséi akarnak lenni.

Makra Lídia

Nyitókép: Shutterstock