magazin kibeszélő lábadozás műtét
Amikor kiderült, hogy megműtenek, komoly fejtörést okozott, megkockáztassam-e, hogy a szülővárosomban, a családi otthonunkban lábadozzak-e majd. Tartottam attól, hogy hiányozni fog a felnőtt életem, a saját holmim és úgy egyáltalán minden, amit megszoktam magam körül. Eltelt a 6 hét, elvileg meg is gyógyultam, most pedig a "rendes" életembe félek visszamenni. De muszáj. Vagy mégsem? 

Hat hét rengeteg idő, pláne, ha nem nyaralni indulsz, és a jövőbeli tevékenységeidet előreláthatóan az ágyban fekvés, a téblábolás és maximum az eszegetés teszik ki. Így aztán nagyon szkeptikus voltam, amikor a józan észre hallgatva végülis rábólintottam arra, hogy ha már vidéken műtenek, itt vészelem át a posztoperációs időszakot is.

A kezdetben három hetet adtam magamnak, aztán annyira belejöttem, sokat sétáltam, kirándultunk, élveztem a családi vacsorákat, és egyáltalán, a kényelmet, hogy a kötelező kontrollvizsgálatig hallani se akartam a visszautazásról. Sok okom nem is lett volna rá, a home office esetén tök mindegy, hol van az a "home".... Most azonban letelt a hat hét, és komolyan ki vagyok akadva, hogy vissza kell térnem a felnőtt életembe: Ez persze meglepő, ugyanis mindeddig pont elég volt negyedévente pár nap itthon, és mindig boldogan utaztam vissza Budapestre. De most hiába várom, valahogy nem jön az a nagy öröm, hogy végre túlvagyok ezen az egész hercehurcán. Vagy mégsem vagyok túl?

Forrás: Shutterstock

Ahogy fogytak a hetek, napról napra egyre inkább erőt vett rajtam a szomorúság, hogy itt kell hagynom a várost, ahol születtem és éltem sokáig, hogy el kell búcsúznom a családomtól. Ahelyett, hogy boldogan vártam volna a napot, amikor visszatérek a pesti lakásomba, egyre többször fakadtam sírva és hiába mondogattam magamnak, hogy jó lesz, ott van az én életem, a párom, valahogy nem éreztem a lelkesedést. A testem pedig úgy tűnik "vette a jeleket", és mindent meg is tesz azért, hogy itthon maradjak még...

Ahogy közeledett az elutazásom napja, egyre rosszabbul lettem, de szerencsére eljött a műtétem utáni hathetes kontroll ideje, amikor is az orvos hólyaghurutot állapított meg (ami amúgy a kezelés ellenére sem gyógyul).

Bár nem hiszek feltétlenül abban, hogy a testünket a gondolatainkkal is meg tudjuk betegíteni, most elbizonytalanodtam. Vajon tényleg ennyire nincsen kedvem visszarázódni a hétköznapokba, hogy tudat alatt a fizikai szenvedést választom inkább? Vagy csak szerencsétlen véletlenek összjátéka az egész, és örüljek annak, hogy még itt, a kezelőorvosomhoz fordulhatok és nem kell Budapesten egy újabb után néznem? Fogalmam sincs, de most, 3 óra alvás és iszonyatos fáradtság után azért azt gondolom, inkább vállalnám a visszautazást és minden változást, ami az életem újraindításával jár, mint a fájdalmakat és a bizonytalanságot, hogy mikor gyógyulok meg végre.

Nyitókép: Shutterstock

Varga Móni

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.