A szüleim mérgező kapcsolata tette pokollá a gyerekkorom

A különbség annyi, hogy az ő családja hajlandóságot mutat arra, hogy javítsanak azon, ami elromlott, nem csak saját magukat helyezik előtérbe önző módon, hanem a tehetetlen gyereket, és érte cselekszenek. Az én szüleim nem voltak ennyire nagylelkűek. Sőt! Ha éppen egymás torkának estek, és taposták a másik önbecsülését, akkor nem számított, hogy én a szobából mit hallottam, vagy mit nem. Végig asszisztáltam a háborújukat, de sosem volt számomra tiszta, hogy ki nyerte a legtöbb csatát.

Személy szerint, eléggé anyás-típus voltam, ellentétben az „apuci kis hercegnője" hiedelmekkel. Ő volt a dámám, a királynőm. Bár sosem öltöztünk az ovis farsangon egyen szettbe, és nem csináltunk tipikus anya-lánya dolgokat, világéletében én voltam a királylánya. Szigorúan véve apámmal is kijöttem, bár vele a munkájából adódóan kevesebb időt töltöttem együtt. Kitette értem szívét-lelkét, néha a testi épségét is kockáztatta, hogy mindent meg tudjanak teremteni nekem, ám mégis, mintha életem nagy részében anyám egyedülálló szülő lett volna. Aztán jött egy költözés.

Sokan azt gondolnák, hogy egy tíz év alatti gyereket nem visel meg lelkileg egy költözés, pedig nagyon is. Szerencsétlenségemre a szüleimnek a távolabbi család közelsége fontosabb volt az én gyermeteg akaratomnál - vagyis annál, hogy nem szerettem volna fél országnyi távolságban lenni a pajtásaimtól, akikkel együtt bicikliztem, hintáztam, stb. Ők úgy voltak vele, hogy egy gyerek könnyen barátkozik, majd szerzek új barátokat, a régieket meg felejtsem el. Pont.

Mondanom se kell, a költözés után minden megváltozott. Anyám is munkába állt, én pedig osztott felügyeletet kaptam: kicsit többet voltam apámmal, anyámmal viszont megcsappant a közös pillanatok mennyisége, legalábbis az előző évekhez képest. Ők még annyi időt sem töltöttek együtt, mint azelőtt, emiatt pedig eléggé megváltozott az egymáshoz fűződő viszonyuk.

Azon már túl voltunk, hogy apám hirtelen jött kapuzárási pánikja miatt anyám estéket sírt végig, hiszen az online flörtölések miatt újabb és újabb titkos üzenetek láttak napvilágot egy-egy nőtől. Én itt csak csöndes megfigyelő voltam, mert hát mit értettem én a megcsalás fogalmához tízévesen?

Apám kezdte el odarakni aznap az ebédet, anyám a házimunka többi részében volt épp nyakig benne. Rá várt volna a kutyasétáltatás is, de apám magára vállalta, ha cserébe ő addig vigyáz az ebédre. Anyám ki is ment a konyhába, és hallottam, hogy tesz-vesz, de nem láttam, mivel foglalatoskodik. Mikor apám hazaért a kutyasétáltatásból, visszavette a konyha fölötti uralmat, és látta, hogy a lábas alja odakapott. Azonnal letámadta anyámat, hogy mégis mit csinált, ha nem az ebédre figyelt? Hol volt, ha nem a konyhában, ahol kellett volna? Anyám is felemelte a hangját, mert túlzónak érezte ezt a kirohanást, ám apám nem engedett. A balhé akkor ért véget, amikor már elhangzott egy csúnya szó - amiről még én is tudtam, hogy személyes sértés -, és hirtelen felüvöltöttem, hogy "nem akarjátok befogni végre?!"

Felpattantam a játékom mellől, és a szobaajtóban állva pislogtam rájuk. Kapkodtam a levegőt, míg ők próbáltak nyugalomra inteni, hogy ne hergeljem fel magamat. Mire rájuk ordítottam újra, hogy ők hergelnek fel engem. Azt is a fejükhöz vágtam, hogy elegem van a sok vitából, és, hogy az már a vég, hogy egy rohadt főzeléken is összevesznek. Emlékszem, hogy magamra csuktam a szobám ajtaját, és egyikükkel sem beszéltem.

Az igazság az, hogy megijedtem magamtól, és szerintem ők is tőlem. Egy kisgyerek nem tör ki így és ilyen formában túl gyakran. Ez nem egy szimpla, gyermeteg hiszti volt, ez egy vulkán volt, ami jó ideje szunnyadt bennem, és a gyermeki lelkem kitartott, amíg tudott. Eddig...

Tizenhárom éves koromra apám egy kellemetlen emberré vált. Mindenen felhúzta magát, és szinte minden mondatát egy baszdmeggel zárta. Folyton belekötött anyámba, szívta a vérét - közben viszont nem vette észre, hogy ő sem jobb anyámnál, sőt. A tizennegyedik szülinapomon megkérdezték, mit kívántam, mikor elfújtam a gyertyát? Mire a szemükbe néztem és azt feleltem: hogy váljatok el, és legyen végre béke.

Lendvai Lizett

Nyitókép: Shutterstock