Halálközeli élményem nem volt, mégis tudom, ki hívott vissza az életbe

A történet egészségügyi részét nem részletezném hosszan. Egyszer csak elkezdett irtózatosan fájni a bal oldalam. A barátnőm orvoshoz vitt, aki látta, hogy komoly a baj, és mentőt hívott, hogy a közeli kisváros kórházába szállítsanak. A fájdalomtól elvesztettem az eszméletemet a mentőben. Az utolsó emlékem az, hogy a barátnőm kezébe nyomom a telefonomat és elhadarom a pinkódot. Aztán képszakadás, szinte semmit nem észleltem a környezetemből. Pár nap múlva már a főváros legnagyobb kórházának intenzív osztályán ébresztettek. 5 napi altattak.

És hogy mit éreztem közben? Volt-e halálközeli élményem? Azt hiszem, hogy nem. Nem indultam el sehova, nem láttam magam kívülről, ahogy az ágyon fekszem, egyszerűen csak sötétben voltam, de voltam. A sötétségben újra és újra a férjem hangját és nevetését hallottam. Próbáltam felhívni magamra a figyelmét, kiabáltam volna, de ő nem hallott, újra és újra eltűnt. Még ma is érzem azt az elszántságot, ami akkor megszületett bennem. Azt gondoltam, nem baj, akkor majd legközelebb újra próbálom, hangosabb leszek. És egyszer csak sikerült, felébresztettek és ő ott ült az ágyam mellett (így emlékszem, azonban az erős gyógyszerek miatt sokszor hallucináltam).

Biztosan senki sem érti, hogyan lehet az, hogy egy anyát nem a gyerekei hoznak vissza a legmélyebbről. Igazából én sem. De nekik jutott a másik főszerep felépülésem történetében. Amikor a születésnapomon kikerültem az intenzívről, és tudatosult bennem, hogy a férjem velem van és ott is marad, onnantól olyan elemi erővel tört rám a gyerekeim hiánya, hogy senki a világon nem tudott visszafogni. Azt mondtam a nővéreknek, hogy egy hét múlva kint leszek. Kinevettek. Erre csak annyit mondtam, egyszerűen nem érek rá. Vár egy 5 éves és egy 2 éves otthon. A nyolcadik napon kiköltöztünk a férjemmel egy szállodába, pár nappal később pedig lefoglaltuk a repülőjegyeket.

Remélem, hogy a sztori eddig érdekes volt, innentől azonban sajnos csak közhelyeket tudok puffogtatni. Miután érzed magadon a halál leheletét, de a férjed és a gyerekeid kézenfognak, és visszavezetnek az életbe, túlzás nélkül állíthatom, hogy minden más lesz. Az utazástól annyit vártam, hogy kicsit kiszakít a hétköznapokból, a fiamnak mutathatok egy szeletnyit egy másik országból, alaposan kibeszélgetem magam a barátnőmmel, majd feltöltődve hazatérek. Nos, feltöltődés helyett mindent lenulláztam, és azóta sem vágyom semmi többre, csak a hétköznapjaink izgalmára.

Orosz Angéla