Lelket feszítő némaság mérgezi a kapcsolatunkat!

Tulajdonképpen nem történik semmi. Csak mérgez a fájdalmas és lelket feszítő némaság. Arra gondoltam, beülök a "szótlan ember" székébe és elmélázom kicsit, mit érezhet:

- Dühös vagyok, mert nem értesz egyet velem/nem értesz meg engem. Most jobb, ha meg sem szólalok, mert még a végén olyat mondanék, amit magam is megbánok.

- Cserbenhagytál, szenvedj te is, ahogyan én, ez így igazságos. Ha nem beszélek, az tudom, hogy téged is kínoz.

- Egyáltalán nem érdekel, mit érzel, nekem biztos, hogy rosszabb, mint neked, bármit is gondolsz.

- Nincs már több eszközöm, szerintem már mindent megpróbáltam, mégsem jutottunk előrébb. Egyszerűen feladtam, inkább meg sem szólalok.

És most átülök a másik székbe, az "elszenvedő" leszek. Aki átéli, hogy nem szólnak hozzá egyetlen szót sem. Érezhetem, hogy:

- Sértettként viselkedsz, miközben én is ugyanúgy sértett vagyok. Próbálnék túljutni a saját érzéseimen, de azt látom, hogy te már meg sem akarod próbálni.

- Arra vágyom, hogy közösen jussunk valamire ebben a dologban és találjunk valamilyen megoldást, de egyedül hagysz azzal, hogy nem szólalsz meg.

- Csalódott vagyok, mert azt érzem, hogy nem érek már neked semmit, pedig még szeretném hinni, hogy nem így van.

- Miért büntetsz? Mert ki mertem fejezni, hogy nem jó nekem valami? Mert nem akarom szótlanul, mosolyogva elviselni, ami bánt? Mert kifogásoltam a viselkedésedet?

Végül nézzük meg, mire vágyunk mindannyian, bármilyen helyzetben, bármelyik székben üljünk is!

1. Meg akarjuk érteni a másikat, és szeretnénk, hogy ő is megértsen minket. De nem pusztán fejjel, szívvel is. A különbség az, hogy amikor csak az agyammal értem meg a másikat, felfogom a szavai jelentését, de nem tudom - vagy nem érdekel -, mit érez valójában. Amikor a szívemmel értem meg, az érzéseit is átérzem: a csalódottságot, a fájdalmat, a dühöt, a magányt, a félelmet, ami ránehezedik. Ha mindez valóban megtörténik bennem, már nem megoldásokkal akarom bombázni vagy hangsúlyozni, mit csinált szarul. Hanem megnyugtatni akarom, biztonságot, támaszt adni neki.
2. Szeretnénk, hogy együtt tudjunk működni. Az együttműködés nem pusztán annyit jelent, hogy ha van 2 zsugor ásványvizünk, akkor az egyiket ő viszi fel a negyedikre, a másikat én. A másikra való nyitottságot jelenti, és közösen megbeszélt, kitalált megoldásokat, például konfliktushelyzetben. Annak a felismerését, hogy most neki van rám jobban szüksége, mint nekem rá, mert rosszabbul van (kimerültebb, szomorúbb, gyengébb, türelmetlenebb stb.). Így aztán nem állok neki csesztetni, hogy szedje már össze magát és miért nem képes még ennyire sem. Megpróbálom meglátni, mi az, amit ki tudok venni a kezéből, hogy neki egy kicsit könnyebb legyen. Persze ez csak akkor működik, ha vissza is kapom a gesztust, mikor én szorulok rá.
3. Szeretnénk, hogy ne legyünk magunkra és cserbenhagyva. Mindez szorosan összefügg a "szívvel való megértéssel". Mert ha így viszonyulok a másikhoz, akkor már nem akarom magára hagyni őt, és ő sem akarja, hogy magára hagyjam.

Bátran cserélgessük a székeinket, mert ha már jól megy, abból akár még valami egészen jó is kisülhet. Valami olyan, amitől a párunk valóban azt érzi, hogy szeretjük és megértjük őt. Szerintem megéri elkezdeni: "Látom, nagyon pocsékul vagy. Megpróbálnék beleülni a székedbe, hátha segít neked. Megengeded?"

Nyitókép: Shutterstock