magazin kibeszélő szégyen fogyatékosság gyűlölet harag fogyatékos Bali Edina Zsanna
Isten látja lelkemet, vártam, hogy gyerekem legyen. Amikor összeházasodtunk az én gyönyörű, okos szerelmemmel, és ő a fülembe súgta, hogy "pár év, és megkoronázzuk az életünket egy tökéletes gyermekkel", a szívem repesett az örömtől.

Esténként sokszor beszélgettünk róla, hogy egy ilyen kivételes kombinációnak, mint mi vagyunk, muszáj továbbadnunk a génjeinket. A gyerek nálunk burokban fog születni, és nekünk majd csak azon kell törni a fejünket, melyik külföldi egyetemen tanuljon tovább.

Amikor egy este a párnám alatt találtam egy pozitív terhességi tesztet, úgy éreztem, nincs megállás, nem lehet olyan kívánságunk, ami ne teljesülne. Átöleltem a feleségem, és azt mondtam neki: egyszerűen verhetetlenek vagyunk. Már láttam magam előtt, amint a kis trónörökös meghódítja a világot, mi pedig büszke szülőkként együtt sütkérezünk a sikereiben.

Megszületett. Kisfiú lett. Hű, de nagyon boldog voltam! Annyira szerettem volna, hogy fiú legyen, és íme! Ha rajtam múlik, mindig érezni fogja, hogy ezüstkanállal a szájában született. Az én gyerekemnek mindenből a legjobb jár.

Aztán valahogy minden megváltozott. Mintha mindaz, ami addig történt velünk, csak egy szép álom lenne, kegyetlen ébredéssel. Semmi nem úgy alakult nála, ahogyan más gyerekeknél. A világ a szokásos rendjében működött, teltek a napok, a hetek, a hónapok, de a kisfiunk nem működött együtt az idővel.

A védőnő egyre többször csóválta a fejét. "Már ezt is tudnia kellene" - mondta gondterhelten. Mi pedig - mint a halálraítéltek - vártuk, hogy hivatalosan is kimondja valaki, hogy a gyerekünk szellemi fogyatékos.

Persze vittük mindenféle fejlesztésre. Sokáig még magunk előtt is tagadtuk a nyilvánvaló tényt, hogy ő soha nem lesz olyan, mint a többi gyerek. Hogy a mi kisfiunknak hiábavaló az az ezüstkanál. Hétéves lett. Így-úgy eljutottunk valameddig, de a diagnózis egyértelmű. Egész életében segítségre szorul majd. Az a helyzet, hogy nem bírom. Nem tudok ezzel megbirkózni.

Forrás: Shutterstock

A feleségem csak titokban sír, én viszont dühös lettem, haragszom az egész világra, és ez mindenre hatással van. Nem tudom felfogni, hogyan történhetett ez meg velünk. Szégyellem, hogy ő az én gyerekem. És ez a szégyen elveszi tőlem az életet, mert tudom, hogy nem szabadna így éreznem, de nem tudok ebből szabadulni.

Nézem az arcát, meglátom a nyálat, ami végigfut a szájából egészen a nyakáig. Tudom, hogy meg kellene törölnöm a száját és megsimogatnom, de nem megy. Szétfeszít az ellenállás, szétszakít a kudarc. Igen, a kudarc. Életünk legnagyobb vállalása nem sikerült. Ez nem élet. Nem a mi életünk.
Anyám azt mondja, a lényeg, hogy mi mindent megteszünk és támogatjuk abban, hogy a lehető legtovább eljusson a fejlődésben.

Apám csak csendesen üldögél, amikor együtt vagyunk, de látom az iszonyatot a szemében és a sajnálkozást: "Szegény fiam..." Én pedig minden közös programot hárítok a gyerekes kollégákkal. Nem viszem el magammal, nem mutatom meg, nem beszélek róla.

Hogy mit jelent apának lenni? Nem tudom, hogy valaha is érezni fogom-e. Az egész belső világom tiltakozik az érzés ellen. Nemcsak őt, tulajdonképpen magamat is szégyellem. És rettegek a jövőtől. A jövőtől, ahol még negyven év múlva is egy felnőtt férfi testében lakozó kisgyereket kell istápolni. Semmi, de semmi nincs, ami reményt adna.

Tegnap le kellett váltanom a feleségemet a játszótéren. Behúzott nyakkal, karba tett kezekkel ültem a padon, figyeltem a homokozót. Tudtam, ha valaki most odaülne mellém és megkérdezné, hogy melyik az én gyerekem, egy másik kisfiúra mutatnék. Igen, arra a kis eleven ördögfiókára, aki láthatóan mindenkit az ujja köré csavar. Olyasmi voltam én is gyerekkoromban. Talán még hasonlít is rám. Igen, rá mutatnék, semmiképp sem arra a gyerekre, aki hétévesen a kétévesek között üldögél, mert az az ő szintje.

Megszúrtam szándékosan magam a padból kiálló szöggel. Akartam a fizikai fájdalmat. Reméltem, hogy az legalább elvonja egy pillanatra a figyelmemet arról, amit belül érzek. Kétségbeesetten vágytam arra, hogy fel tudjak állni a padról, hogy oda tudjak ülni a homokozó szélére és át tudjam ölelni a gyereket, aki a fiamként született meg. De nem tudtam megtenni. És ezért méginkább haragudtam rá. Rá, aki minden illúziótól megfosztott, mindentől, amit magamról és a jövőről gondoltam.

Róbert történetét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.