A gyerekek képernyőideje nem ördögtől való dolog

Az ideális felállás sokak szerint ez lenne: nulla óra nulla perc a monitor előtt legalább hétéves korig, amikor is talán tehetünk engedményt, főként a gyermek tanulmányai érdekében. Nem véletlenül van viszont a mondás, miszerint kétféle ember létezik: aki ért a gyerekneveléshez, és akinek van gyereke - ugyanis a gyakorlat itt is felülírja a szabályt.

A WHO jelenlegi ajánlása egyértelmű: egyéves kor alatt nulla perc a napi ajánlott képernyőidő, kétéves korban pedig 60 perc - nyilván elosztva. Ehhez képest az a döbbenetes igazság, hogy az én kétévesem van, hogy ennek a dupláját is megkapja, még ha nem is napi szinten. Persze jó időben napi 10+ órát kint vagyunk a természetben a szabadnapokon, de télen azért - különösen betegségek idején - rosszul áll a szénánk. Ha pedig magas láz vagy hosszabb utazás van, máris mi vagyunk a negatív példa, akikre a WHO alighanem hezitálás nélkül küldené a gyámügyet.

A 2010-es évek végén született gyerekekre vonatkozóan viszont aligha van kutatás, hiszen a WHO ajánlása jobbára a kereskedelmi tévék műsoridejéből indul ki. Márpedig jól tudjuk, ez milyen: reklámok, trailerek, drámai és pörgős hírműsorok. És még ha a korhatár nélküli tartalmat vesszük is alapul, tíz másodpercre húsz inger esik.

Ez volt az első és utolsó találkozásunk a tévével. Legközelebb - egy betegség alatt, amikor muszáj volt hosszabban is nyugton ülni - a YouTube következett. Döbbenten láttam, hogy a reklám itt is gyilkos tempót diktál, ezért előfizettem a reklámmentes verzióra. Azóta rendszeresen, de erősen szűrve kap tartalmat a gyerek: mondókák, versikék, Halász Jutka néni, Bogyó és Babóca, Kisvakond.

Nekem senki ne mondja, hogy az 1957-es Kisvakond és a könyvből házilag felolvasott Boribon reklámmentes verzióban kizárólag felügyelet mellett ugyanaz, mint több órára leültetni a gyereket random a tévé elé! Úgy, hogy közben a szülő épp egy másik helyiségben mosogat. Nem mintha azért akasztás járna, mert ki vagyok én, hogy ítélkezzek? - De hiszem, hogy a kettő közötti különbséget zongorázni lehetne. Csak épp nincs rá kutatás, mert tizenöt éve még nem létezett reklámmentes, kétévesekre igazított YouTube.

Az én csemetém még nem volt 23 hónapos, amikor életében először találkozott olyan emberrel, akivel nincs közös nyelve: a cseh barátnőmmel, Šarkával. Hogy ne lepődjön meg, előre közöltem, hogy ő azért lesz furcsa, esetleg "vicces" - ez az egyik kedvenc szava -, mert "képzeld el, úgy beszél, mint a Kisvakond, és nem biztos, hogy tud válaszolni arra emiatt, amit kérdezel".

No, mikor aztán a konyhában matattam, egyszer csak hallom a világ legbravúrosabb korai code-switchingjét (a nyelvészetben így hívják a két nyelv közötti váltást), ahogy a gyerek Šarkát kéri: pomoč, pomoč! Vagyis segíts, segíts (levenni a lufit a polcról). Ez annak a tíz szónak az egyike volt, ami a cseh gyártású és nyelvű Kisvakond mesékben elhangzik, és a kicsi azonnal tudta, hol és hogyan kell használni a megszerzett tudást... le a kalappal előtte.

Ha a jövőben ezzel a módszerrel tökéletesít majd egy-két nyelvet, nem fogom bánni - persze csak akkor, ha továbbra is több időt töltünk a szabadban, kirándulással és játékkal, mint a képernyő előtt. Erre viszont gondom lesz...

Nyitókép: Shutterstock