Olyan világban élünk, ahol a diákok lökdösik a tanárt? Tényleg?!

Az indíték egyelőre nem tisztázott. Bizonyos hírek szerint a pedagógust az előző munkahelyéről elbocsátották, mert bántalmazott egy diákot - ezért a mostani iskolában tanulók elhatározták, hogy kiprovokálnak belőle egy újabb tettlegességet, hogy innen is eltanácsolják. Persze, hogy ebből mi az igazság, azt senki sem tudja, és én most nem is ennek a kinyomozásával szeretnék foglalkozni. Hanem a diákok viselkedésével, ami manapság már egyre gyakrabban ér el igen aggasztó szinteket.

Őszintén szeretném azt hinni, hogy ez egy egyszeri eset. Egy szélsőség csupán, nem pedig a mindennapok ismertetőjegye. Aztán néhány, számomra kedves emberre gondolok, akik hivatástudatból választották a tanári, tanítói hivatást. Eszembe jutnak a videóktól, túlzásoktól mentes, tényszerű történeteik, melyeket általános és középiskolás gyerekekről meséltek - és pontosan tudom a választ arra a kérdésre, hogy valóban történnek-e ilyenek...

Ki a hibás?

Aztán rájövök, hogy ez mégsem ilyen egyszerű. Hisz egy röpke pillanatra elfeledkeztem számos korábbi felvételről és bejegyzésről - melyek hatására a pedagógusi alkalmasság és elhivatottság kérdőjeleződött meg emberek ezreiben. Felidézem a családos ismerőseimtől hallott történeteket és a már sokszor hallott mantrát: minden gyermekhez meg lehet találni a figyelem kulcsát, csak elég kitartónak és kreatívnak kell lenni. Nem a szülő a hibás, hanem a tanár nem tud lépést tartani a modern kor gyermekeivel.

De akkor most ki is a hibás, a szülő vagy a tanár?

A videó láttán egy általános értékrendhez igazodó válasz körvonalazódik. A "tanár a hibás" álláspont képviselői most nem, vagy csak halkan hallatják hangjukat. Ez utóbbit elnyomja a jogosnak vélt kollektív felháborodás zaja. Szerencsére - állapítom meg egyetértőleg.

Újra a látott videóra gondolok, és a vérnyomásmérőért nyúlok. Le kell higgadjak, ezért elképzelem azt a helyzetet, hogy nincs videófelvétel, csupán egy állítással találjuk szembe magunkat: a diák tiszteletlenül viselkedett. Tettlegesség nélkül, de kiabált, csúnyán beszélt az órán, nem figyelt a tanárra - ezért a tanár megbüntette.

Ötvenszer leíratott vele egy mondatot, ami a helyes viselkedésről szól. És ez az 50 mondat silány magyarázatokkal együtt bekerül a kommunikációs körforgásba. Ez esetben is a szülőt hibáztatnánk, vagy itt már előtérbe kerülne a pedagógus felelősségre vonása?

Vajon ez a videó a többi tanár-diák esetet más kontextusba helyezi? Ezek után már felvételek nélkül is megértőbbek és megengedőbbek leszünk egyes tanári reakciók kapcsán? Vagy tovább hódít a "mindig más gyereke és a tanár a hibás" gondolkodásmód? Hol van a határ a szülői és tanári felelősség között? Létezik egyáltalán ilyen határ? Esetleg a tettlegesség egy ilyen kimondatlan határ lenne? Tényleg minden gyerekhez létezik "kulcs"? És mi van, ha az a kulcs annyira el van dugva, hogy amíg a tanár keresi, a többi diákot veszti szem elől?

Újabb és újabb kérdésekkel találom szemben magam, amelyek már rég nem erről az esetről szólnak, hanem annál sokkal messzebbre mutatnak. Egy magából szépen lassan kiforduló társadalom felé, amiben a "mindig más a hibás" szemlélet egyre nagyobb teret hódít magának. Egy társadalom felé, amiben gyakorta az "először bizonyítson a másik" együttműködési alapelvet alkalmazzuk. Egy társadalom felé, ahol a minket megillető jogokról lényegesen többet harsogunk, mint ahányszor a kötelezettségeinket, saját felelősségünket számba vennénk.

És akkor elszégyellem magam. Mert az egész eset kapcsán négy fontos tényezőről viszont megfeledkeztem:

• a pedagógusokról, akikhez szeretnek bejárni a diákok
• a diákokról, akiket szívesen oktatnak pedagógusok
• a kölcsönös tiszteletről, ami nem hatalmi harcokon, hanem alapvető emberi értékeken alapszik
• és a szülőkről, akik ezt az alapvetést megtanították a gyermekeiknek.

Lehet, hogy akkor mégis van remény?

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock