Egy botrányhősnő gyászát is tisztelni kell!

Nyilvánvalónak tűnik, hogy gyászának depresszió szakaszában tart éppen. Megérint a fájdalma. Talán a kontrasztok miatt. A ház túl nagy, kicsinek és elveszettnek tűnik benne. A riportert túl hidegnek érzem, túl hivatalosnak, szinte közömbösnek emellett az összetört nő mellett. Az interjú végén azt mondja, hogy talán még lehet szép élete, még szeretheti őt valaki majd egyszer. De a szája lefelé görbül közben, még nem hisz benne.

"Na, úgy kell neki!"

A videó alatt több száz kommentben örülnek a hozzászólók annak, hogy ez a nő most ennyire boldogtalan. Amit éreznek, és aminek hangot adnak, az a káröröm. Boldoggá teszi őket, hogy a nő, aki hivalkodóan, nagykanállal ette az életet, most szenved, és olyan elkeseredett, hogy már élni sem akar.

Egy tavalyi tanulmány szerint, amikor kárörömöt érzel - és kivétel nélkül mindenki érez ilyet olykor - akkor olyan folyamatok játszódnak le benned, mint egy gyakorló pszichopatában. Pont, ahogy egy pszichopata, úgy dehumanizálod az "áldozatot", nem tekintesz emberként a kárörömöd forrására. Képtelen vagy együttérezni vele, és ez akkor is így van, ha egyébként te annyira empatikus vagy, hogy még a sárguló őszi levelek sikolyát is hallod, amikor lehullanak a fáról.

A pszichológusok szerint a káröröm nem kategorizálható kifejezetten negatív érzelemként. Nem bűn, teljesen normális érzés. Hát ki ne örülne, amikor például egy film végén elbukik a főgonosz, vagy az áskálódó kollégánk maga esik bele a nekünk ásott gödörbe?

De azért mégis...

Itt ez a reményvesztett asszony ezen a fakó kanapén, és ő nem egy filmbéli főgonosz, tulajdonképpen nem követett el semmi megbocsáthatatlant. Lehet, nem állítanád példaképként a gyerekeid elé, de valljuk be, ez nem főben járó bűn, hisz talán saját magadat se állítanád oda.

Amit pedig most érez, azt valószínűleg mind éreztük már. Megijedt, fél, magányos. Nézem ezt az interjút, és már nem csak azért sajnálom, mert látszik rajta a keserűség, és a mindent átitató bizonytalanság. Hanem azért is, mert csak elvétve látom, hogy van olyan ember, aki nem rúg még egyet a földön fekvőbe, inkább odaírja azt, amit ilyen helyzetekben a kultúránk megkövetel: Őszinte részvétem!

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock