Berek Edit
Anyám nem akart magával vinni, de én menni akartam. Látni akartam a nagynénémet. Tizenhét éves voltam, és nem akartam megfutamodni a halál látványától.

Felfogtad, hogy mi vár ott rád? - szegezte nekem a kérdést dühösen anyám. Fel! - jelentettem ki elszántsággal. Közben persze remegtem belül, és az anyám tudta ezt, de azt is, hogy nem állíthat meg. Utólag már tudom, hogy meg akart óvni valamitől, amivel ő maga is utált szembenézni.

Forrás: Shutterstock

Fiatal voltam és elszánt. Nem akartam, hogy a félelem legyőzzön. Ott akartam lenni a nagynéném halálos ágya mellett. Fogni akartam a kezét, érezni a lelkét. Visszaadni valamit abból a rengeteg szeretetből, amit kislányként kaptam tőle. Valamiért minden racionalitás ellenére még élt bennem a remény, hogy nem győzi le a gyilkos kór. Hiszen még fiatal. Még csak 47 éves. És erős. Igen, ő a legerősebb nő a családunkban. Túlélte a férje alkoholizálását, a lánya börtönviselt szerelmét.

Mindemellett nem hagyta, hogy kedvét szegje a kegyetlen valóság. Nem engedte, hogy utat törjön lelkében a búskomorság. Mindig csinos volt, ápolt és derűs. Fogalmam sem volt, hogyan csinálhatja. Pici kislányként azt képzeltem, hogy van valami csoda receptje, amit a hátsó szobában őriz. Az öreg parasztház ódon falai között.

Nem hittem a tündérmesékben, de abban igen, hogy ha felnövök, szeretnék olyan lenni, mint a nagynéném. Mit nem adtam volna érte, ha legalább fikarcnyit is hasonlít rá az anyám - de ők a testvéri viszony ellenére is tűz és víz voltak.

Folytak a könnyeim, ahogy a nyári napsütésben bicikliztünk a házhoz. Nem, nem hittem el, hogy haldoklik. Pár napja még egészem jól volt. Az állapotához képest egészen jól. Tegnap még vacsorázott is. Akkor most mi történhetett? Miért nem lesz több kezelés? És miért adta ki a kórház? Nem álltak össze a fejemben a részletek. Nem tudtam összerakni, hogy ki kivel van, mi mihez tartozik.

Egészen addig, amíg be nem léptem a parányi szobába, és meg nem láttam az egykoron meseszép nagynéném összeaszott testét, levegőért kapkodva. Már épp elöntöttek volna a kétségbeesés könnyei, amikor egyszer csak megemelkedett a mellkasa, és rémes hanghatások kíséretében irdatlan mennyiségű vért hányt. Az anyám utasított, hogy menjek ki, de nem tudtam engedelmeskedni.

Forrás: Shutterstock

Odaléptem az ágyhoz, és próbáltam tartani a hátát, hogy könnyebben üríthessen. A gerincének csontja szinte szúrta a kezem. Akkor még nem tudtam, hogy 72 óra kíméletlen valóság vár rám. Még nem sejtettem, hogy mélyen a húsomba fog ivódni az elmúlás és az élni akarás vérre menő harca.

Az első véres hányást újabb követte. A köztes időben ágyneműt cseréltünk végtelen óvatossággal. Próbáltuk a lehető legkisebb fájdalmat okozni az egykoron életerős asszonynak. Végig reménykedtem, hogy legalább néhány perc erejéig még kitisztul a tudata. Legalább még egyszer utoljára rám néz majd a nagy, zöld szemeivel, megsimítja a kezem, és békésen megy el. Nem ez történt. Nem volt feloldozás, nem volt katarzis. Csak lassú, szenvedéssel teli elmúlás. Tiszta lepedő, véres lepedő, szellőztetés és áporodott bűz váltogatta egymást végtelen órákon keresztül.

Rezignáltan tettem a dolgom, és nem tudtam sírni. Nem tudtam kiadni a bennem lévő fájdalmat. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ennyi az élet. Képtelen voltam felfogni, hogy néhány hasgörcs, itt-ott érzett kellemetlenség és az elodázott nőgyógyászati vizsgálat ide vezethet. Tényleg ide?? A halál a torkába. Az elgyötört fájdalomba.

Utólag megértem az anyámat, hogy el akart onnan küldeni. Lehet, hogy felnőtt fejjel hasonlóan cselekednék. Nem ok nélkül féltett. Álmomban éveken át újraéltem a szeretett nagynéném haláltusáját. Láttam magam előtt az élettel teli pirospozsgás arcát, az elmaradhatatlan mályvaszínű rúzzsal, ami hirtelenjében átváltott a ráktól lecsontosodott, összeaszott öregasszony képére. Sokat küzdöttem, mire feldolgoztam, de azt okvetlenül megtanultam, hogy az elfojtás, a tagadás és a halogatás nem lehet része az életemnek.

Hogy kelhet fel ezek után is a Nap?
Mikor egy család a halálos kór poklának legmélyén vergődik, megfogalmazni sem tudják, hogy mi történik velük - hogyan változnak meg ők, és hogyan változik meg körülöttük a világ. Így egymást sem tudják segíteni. A szavak bent ragadnak, és tapasztalataik nem tudnak kapaszkodót nyújtani sorstársaiknak, sem az utánuk következőknek. Ezért van hatalmas jelentősége annak, ha valaki leírja egy könyvben - nyersen és őszintén -, hogy mire számítsanak azok a családok, akiket a sors ebbe a verembe taszít. Berek Edit Pokoltúra című könyvében fájdalmas őszinteséggel szemlélteti a méhnyakrákkal való küzdelmet és azt, hogy a betegség miként változtatta meg egy négytagú család mindennapjait, viszonyait - és a személyiségüket is.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.