Böjte Csaba: A pap, aki 6000 gyermek apja

Nem kell sem vallásosnak, de még csak különösképpen jártasnak sem lenni a teológiában ahhoz, hogy megérintsen a mondanivalója. Elég egy félig nyitott szív, és a szavai utat találnak maguknak nemtől, felekezeti hovatartozástól, kortól és bőrszíntől függetlenül.

Csaba testvérről köztudott, hogy nem szokványos pap. Talán pont ezért követem nyomon a munkásságát - voltaképpen ez így nem is igaz, mert nemcsak ezért, de ez jelenti a húzóerőt. Az viszont még engem is meglep, ahogyan a 21. század népbetegségét, a túlhajszoltságot megközelíti. Ugyanis naivan feltettem neki a kérdést, hogy hogyan képes évek óta fáradhatatlanul dolgozni, avagy talán neki nem 24 órából áll a nap?

Mosolyog, majd játszi könnyedséggel felel: "Válassz olyan foglalkozást, amit szeretsz, és soha többé nem kell dolgoznod." /Konfuciusz/

Hangosan felnevettem, mert annyira betalált. Mennyivel jobb lenne a világ, ha mindenki megtalálná a saját útját. Erről is szól a modern társadalom: az útkeresésről - Csaba testvér szerint legalábbis:

- "Azt hiszem, hogy a spiritualitás utáni vágy a mai emberben talán még erősebb, mint a régebbiekben. Vágyunk arra, hogy lelki értékeket lássunk egymásba. Különösképpen a Teremtőnkben, az Istenünkben. Akármerre is járok, azt tapasztalom, hogy nagy fogékonyság, nyitottság van az emberekben a természetfeletti világra. Nekem is jelent meg könyvem, Ablak a végtelenre címmel, ami reklám nélkül vetekszik a Harry Potter könyvek eladási számaival. Ezt azt jelenti, hogy belülről jön az igény, hogy 'hallám, ezek a keresztények, mi jót tudnak mondani az ő Istenükről'."

- Talán ez a nagy keresgélés lehet az oka annak, hogy az emberek a párjukat sem találják - vagy mindig újabbat keresnek. Csaba testvér szerint miért nőtt meg drasztikusan a válások száma az elmúlt évtizedekben?

- "Na, látja, erre adhatok egy vidámabb választ is, miszerint: optimisták az emberek. Úgy gondolják, hogy hátha a következő jobban sikerül. De, hogy mondjam... Nem azt mondom, hogy pesszimista vagyok, de 25 évvel ezelőtt befogadtam néhány gyereket - a Jóisten biztatására - és nem mondom, hogy nem volt nehéz. Ma már több, mint 6.000 gyerekről gondoskodunk. Ez egy sajátos család. A Szentírás azt mondja, hogy van, aki a test és a vér kívánságából lesz apuka, míg van, aki Isten akaratából. Ugye Szent József nem a vér szerinti apja a kis Jézusnak, de a Mennyei Atya mondta neki, hogy 'Ne félj befogadni Máriát és az Szent Fiát!' - és József igent mondott. Tehát József értelmében érzem magamat apának, mert igent mondtam ezekre a gyerekekre. Próbálok tényleg felelős szülőként mellettük lenni, és örvendek, hogy hűséges voltam.

Azt látom, hogy egy-egy gyerek pár hónap vagy év alatt nagyon meg tud változni, hogyha türelmesek vagyunk. Jöttek hozzánk egykoron 'kis, nyafka leánykák' vagy 'fiúcskák' - vagy, hogy mondjam. Fiatalok és naivak voltak, de az évek során olyan szépen kiforrtak: kijött a szép vonás az életükből. Tehát én mindenkire azt mondom, hogy ha valaki kicsavarja a mustot, és belemerít, akkor az olyan zavaros. De ne öntse ki, hanem nyugodtan várja meg, amíg finom bor lesz belőle!"

- Ön szerint mennyire hordozzuk magunkon a gyerekkorunk viszontagságait? A válást, az egyik vagy a másik szülő általi mellőzöttségét?

- "Nálunk sok olyan gyerek van, akinek nincsen se apja, se anyja - de főleg apjuk nincsen. Én a gyerekeknek azt szoktam mondogatni, hogy minden, ami körülöttünk van - legyen az jó vagy rossz dolog -, az lehet bomlasztó is, de lehet dobbantó is. Tehát, ha valakinek nincsen apja, azzal nagyot lehet esni, de ez a fájdalom, ez a nehézség dobbantó is lehet. Én ötéves korom előtt elveszítettem apukámat, és azt gondolom, hogy nem lennék most itt, nem lenne ennyi gyerekem, ha ezt a fájdalmat nem tapasztaltam volna meg. Valahogy ez a sebzettség érzékenyebbé tett arra, ha más is hasonló helyzetben van. Talán nagylelkűbbé tett...

Ellenben azt is látom, hogy vannak, akik szüleik szeretetében, a családi melegben nőttek fel, de ennek ellenére a csemete hihetetlenül lökött lett. Igazából Hofival értek egyet, hogy idézzünk halhatatlanokat: 'Ki mennyire hülye, az nem attól függ, hogy hol született.' Szóval, nem ettől függ. Ha valaki lökött, az lökött.

Azért látom fontosnak ezt a Hofi gondolatot, mert hajlamosak vagyunk a problémánkat magunkon kívülre vetíteni: azért nem tudok változni, mert ilyen az apám, az anyám - vagy valaki más a hibás. Isten nem apádat, anyádat, nem is a társadalmat, de még csak nem is a politikai pártokat fogja megítélni, hanem téged. Ezért a döntést sosem szabad kiengedni a kezünkből! Te döntesz. Te vagy a focipályán, te rúgsz gólt, kapufát vagy öngólt. Ne a szüleinket, a társadalmat okoljuk, ha valami nem úgy sikerül az életünkben, ahogy elterveztük, hanem csipkedjük magunkat! Ugorjunk neki még egyszer, és sikerülni fog.

Ugyanakkor, ha problémákat látunk, akkor 3 dolgot tehetünk:

1. Összepakolunk, és jó messzire elhúzunk. Van erre számos példa a 21. században, de a huszadikban is volt.
2. Legyintünk, hogy 'Ohh, ugyan, nincs is itt semmi gond. Buli az élet. Csak a hajunk jól álljon, más nem számít!' Az ember homokba dugja a fejét, és nem foglalkozik a környezetével.
3. Vagy nekiállunk: kihegyezzük a ceruzát, vagy kimeszeljük a lakást, rendet teremtünk. Tegyük tündérkertté - vagy keresztény szóval: Isten országává - a környezetünket!

Bevallom, nekem a harmadik megoldás a legszimpatikusabb."

Nyitókép: Szent Ferenc Alapítvány