Amikor napi 10 szem nyugtatót írt fel az orvos

Felismertem, hogy segítségre szorulok, így elkezdtem orvost keresni... Napilapokat és hirdetéseket bújva belebotlottam a dilidoki, - hívjuk így, dilidoki! - , de egyébként pszichiáter hirdetésébe.

Már az első találkozás így zárult:

4 évig ezt hallgattam. 4 kibaszott évig, és hittem neki, mert egyedül Ő volt a segítségem - az utolsó remény. Meg hát ő az orvos, tudod, az ISTEN! Mert hát kihez rohan először az ember?

Családom nem volt - ha azt kérdeznéd: miért nem onnan kaptam segítséget? A mai napig nincs.

Egy gyógyszer nem gyógyszer

Kezdtünk napi 1 Frontinnal, majd szépen növeltük az adagokat 2-3-ra, mígnem 2006-ra 7 Frontinig jutottunk, ami mellé Lamitrin és Coaxil társult.

Ezek lettek az "élettársaim" - meg persze időnként még kaptam ezt azt... Tudod, kísérletképpen, hogy próbáljuk, hátha segít! A végén napi 10-12 szem gyógyszer lett a napi "kvóta". Én pedig hittem neki, mert gyógyulni akartam.

Szóval tettem azt, amit diktáltak, és kapkodtam a bogyókat. Az alvászavarom, mondjuk megoldódott. Sőt! Napi 12-16 órákra kiütöttek a tabletták, de ennek ellenére fáradtabban keltem, mint valaha.

Sírógörcsök rohamszerűen törtek rám. Nem számított, hogy nyílt utcán, társaságban vagy épp suliban vagyok. Épp sokadjára próbálkoztam volna az érettségivel, de persze megint feladtam. De minden mást is feladtam, amibe belefogtam.

Ezekben az időszakokban teljesen elvesztettem a józan ítélőképességem: vállalkozásba kezdtem, sorra vettem fel a hiteleket, begyógyszerezve heti több száz kilométert vezettem - mert persze arra nem figyelt a "segítő rendszer", hogy egy nyugtatókon élő embert eltiltassanak a vezetéstől.

És aztán hirtelen megint jött az összeomlás. Persze kaptam új gyógyszert is rá és egy időpontot, hogy 3 hét múlva jöjjek vissza kontrollra.

Három hét a pokolban

Ez alatt a három hét alatt újra átaludtam a napokat, nagyjából csak azért keltem fel, hogy kimenjek mosdóba - de volt, hogy már "késő" volt, mire elértem a WC-ig. De ez se érdekelt. Szerintem fürödni se fürödtem, vagy legfeljebb talán kétszer.

Penészes kenyér, nyers krumpli, száraztészta: ezen éltem.

Három hét múlva gyógyszerváltás, kezdtük újra, hátha az beválik majd. Nem vált be.

Továbbra sem érdekelt semmi. Burok volt körülöttem - a szenny burka. Volt, hogy ültem az ágyon kb.100 db Frontinnal a kezemben, és azon gondolkoztam: ablak vagy gyógyszer?

Nemegyszer szándékosan túladagoltam a kiszabott gyógyszermennyiséget, de mindig felébredtem - amit akkor nagyon sajnáltam. Vezetés közben pedig arról ábrándoztam, melyik fának, mekkora sebességgel kellene nekicsapódni, hogy meghaljak. Egyetlen dolog tartott vissza attól, hogy megtegyem: a félelem, hogy esetleg túlélem, de nyomorék maradok.

Csőd, minden értelemben

2006 márciusában jött a végrehajtó, lefoglalni a hitelre kihozott autómat. Néhány perces művelet volt, közben megkérdezte:

Én pedig elmondtam, mire ő csak annyit válaszolt:

Pár napra rá hívtam, és segített. Így kerültem a spiritualitás világába.

Azóta elvégeztem egy agykontroll és egy reiki tanfolyamot, és meditációs csoportokba is járok. Sok-sok éve egy csodálatos természetgyógyász kezel, illetve 2 éve már egy pszichológus is.

Így sikerült eljutnom oda, hogy kezdem elhinni, értékes vagyok. És szerethető. Kapcsolatra még nem vagyok képes, de tudom, hamarosan eljön annak is az ideje.

De egyet már eldöntöttem: élni akarok!

Regina

Nyitókép: iStockphoto