Eltörték és lekötözték a kislányok lábfejét, mert csak így lehettek később kívánatos nők

Minden kornak megvan a maga szépségideálja, ezt jól tudjuk. Ám, nemcsak az határozza meg a szépség fogalmát, milyen évet írunk, hanem az is, milyen desztinációt nézünk. Van, ahol a napcsókolta barnaság a legkívánatosabb, míg máshol azt tartják a legszebbnek, akinek porcelánfehér a bőre. Ennél azonban durvább dolgokat is szépnek tarthatnak bizonyos területeken, olyanokat, amiket csak úgy lehet elérni, ha megnyomorítják az „áldozatot". Azt írom áldozat, mert

A fent említett hagyományok még ma is jelen vannak bizonyos kultúrákban és bár nem biztos, hogy fizikailag kényszerítik rá a lányokat - bár ki tudja -, a társadalmi nyomás biztosan nagy szerepet játszik abban, hogy alávetik magukat ezeknek a fájdalmas és sokszor nagyon veszélyes eljárásoknak.

Lábelkötés hagyománya

Számomra mégis az egyik legdöbbenetesebb eljárás, amit a szépségideál elérése érdekében alkalmaztak, a lábak elkötése volt. Ez a hagyomány Kínában majdnem ezer évig nyomorította meg a nőket és arra kényszerítette őket, hogy

Pontosan nem lehet tudni, mikor és miért honosodott meg ez a szokás, azaz a 'chánzú', ami a szó legszorosabb értelmében megnyomorította a gyereklányokat, ám döbbenetesen sokáig tartotta magát.

Egyes források szerint Daji, az utolsó Shang császár egyik kedvenc ágyasa élt apró, deformált lábakkal és arra kötelezte az udvarhölgyeket, hogy kössék el lányaik lábát, hogy azok is olyanok legyenek, mint az övé. Egy ettől eltérő forrás viszont Yao Niang, egy másik ágyas nevéhez fűzi ezt a hagyományt. Ő Li Yu császárnak kedveskedett lótusztánccal, ehhez pedig a lábfejét egy hosszú, fehér selyemszalaggal tekerte körbe szorosan. Mivel ez nagyon tetszett az uralkodónak a többi udvarhölgy is utánozni kezdte Yao Niang viseletét, majd a nemesek házába is begyűrűzött ez a szokás. Egy biztos,

Nekik ugyanis nem kellett a földeken munkát végezniük, egy dolguk volt, kívánatosnak lenni a férfiak szemében, ez pedig csak akkor teljesült, ha a lábukat 7,5 cm-re zsugorították. Később, a legszegényebb rétegeket kivéve – ahol a nők munkájára is szükség volt – az egész társadalomban elterjedt, hogy aki valóban szép, annak a lába is apró.

Nyomorult szépség

A szépségért azonban nagy árat kellett fizetniük a fiatal lányoknak – bár nem hinném, hogy mindenki boldogan nyomorította meg magát, sokkal inkább gondolom, hogy a kegyetlen társadalmi elvárások miatt vetették alá magukat a hosszú éveken át tartó szenvedésnek és éltek utána nyomorékként.

A lábelkötés egy borzalmas, nagyon fájdalmas és sokszor veszélyes procedúra volt, ami akár tíz évig is tarthatott. Az eljárás során a 2-4 éves kislányok lábát állati vérbe áztatták, a körmöket levágták az esetleges benövések és az ebből adódó fertőzések elkerülése végett, majd ezt követte a mérhetetlen kegyetlenség: először több helyen

A műveletet általában a kislány anyja vagy nagyanyja végezte és nem számított ritkának, ha a lábujjak üszkösödésnek indultak a gyermek pedig a procedúrának köszönhetően vérmérgezésben vagy fertőzésben meghalt. Az embertelen és iszonyatosan fájdalmas eljárást minden héten megismételték – éveken át, míg a láb fel nem vette a kívánatosnak tartott lótuszvirág formát és nem zsugorodott akkorává, mint ma egy 7-8 hónapos kisbaba talphossza.

Mindezt azért, hogy a lányok lába a kornak megfelelő szépségideálnak megfeleljen, szexi legyen és érzéki a férfiak számára. A korabeli fétisek között ugyanis előkelő helyet foglalt el az elkötött láb, amit beilleszthettek a férfiak a szexuális játékaikba. A lótuszláb olyannyira erotikus jelleggel bírt, hogy a korabeli rajzokon ritkábban ábrázolták, mint a nemi szerveket.

A férfiak fantáziáinak azonban a nők itták meg a levét: bár a lótuszlábú lányokat hamarabb férjhez tudták adni, hiszen kívánatosabbnak számítottak, a többségük járni sem tudott rendesen, sőt akadtak olyanok is, akik segítség nélkül felállni sem voltak képesek. Ez persze nem számított negatívumnak, hiszen így legalább még kiszolgáltatottabbá vált a nő, s különben is egy elkötött lábú feleség egyben státuszszimbólumnak minősült, mivel nem tudott dolgozni, így el kellett tartani – ez pedig a család anyagi helyzetére utalt. Arról nem is beszélve, hogy ilyen lábakkal sehova nem mehetett a nő egyedül – így totális kontroll alatt tarthatta először az apja, majd a férje.

A középosztálybeli lányok azonban szintén nem menekülhettek a megnyomorítástól, az ő társadalmi rétegükben – újabb kutatások szerint – azért szorgalmazták a lábelkötést, mert ilyen lábban nem tudtak mást csinálni, mint órákon át dolgozni a család textiljein és szőttesein.

A szörnyű hagyomány ellen a XVIII. századtól többen is felszólaltak, próbálták meggyőzni a családokat, hogy ne sanyargassák a lányaikat, ám hivatalosan csak 1912-ben tiltották be a női lábak elkötését. S bár 1915-től már bírsággal is sújtották azt, aki segédkezett a lótuszláb létrehozásában, mégsem szűnt meg teljesen a hagyomány, egészen 1949-ig, amikor a kommunisták hatalomra kerülését követően bizony senki nem engedhette meg magának, hogy ne dolgozzon – beleértve a megcsonkított lábú nőket is.

Ha tetszett az írás, lehet hogy az indiai özvegyekrőlszóló cikk is érdekelne.

Nyitókép: Shutterstock