Frida Kahlo - akit egy busz és legnagyobb szerelme is megnyomorított

Tovább rontotta a helyzetet, hogy hat éves korában gyermekbénulást diagnosztizáltak Fridánál. Ennek következtében az egyik lába rövidebb maradt, mint a másik - de ez fele olyan rosszul sem érintette őt, mint az, hogy emiatt kortársai folyamatosan csúfolták. A kis Frida egyre introvertáltabb lett.

Frida még alig volt 18 éves, amikor újabb sorscsapással kellett szembenéznie: egy villamos belerohant abba a buszba, amin ő is utazott. Ekkor olyan súlyosan megsérült a gerince, hogy hónapokon keresztül egy gipszfűzőbe zárva kellett feküdnie. Öröm az ürömben, hogy a tehetetlenség miatti unalom és a fájdalom miatt kezdett festeni.

Három évvel később már viszonylag normális életet tudott élni, ám ekkor történt élete második nagy "balesete": találkozott az akkor már ünnepelt festővel, Diego Riverával. Nem is teketóriáztak sokáig, alig pár hónap telt el, és össze is házasodott a furcsa pár.

Kahlo szülei szerint: "egybekelésük olyan volt, mint egy elefánt és egy galamb házassága."

Kapcsolatukat enyhén szólva is szenvedély és feszültség jellemezte. Riverának - annak ellenére, hogy jóindulattal sem lehetett jóképűnek nevezni - mindig is voltak afférjai, de Fridát az küldte végleg padlóra, mikor Diego képes volt húgával, Cristinával is összeszűrni a levet. Ezek után már az asszony sem volt hűséges: nőkkel és férfiakkal egyaránt voltak kapcsolatai, melyeket fel is vállalt. Mintha csak egymásra licitáltak volna.

"Azért magamat festem meg, mert annyira gyakran vagyok egyedül, és mert saját magamat ismerem a legjobban."

Fridának Diego adta meg a végső megerősítést ahhoz, hogy a festészetet válassza: a találkozásukkor már ismert és elismert művész visszajelzése mindennél többet jelentett neki. Szinte kizárólag portrékat festett - barátairól, családtagjairól -, de az önarcképei tették őt igazán híressé. Ám szinte mindegyik képén ugyanazzal a semleges arckifejezéssel ábrázolja önmagát. Az igazi mondanivaló az arcvonások helyett a körülötte megjelenő tárgyak, ábrák megfigyelésével fedhető fel.

"Nem álmokat vagy rémálmokat festek, hanem a saját valóságomat."

Művészetét sokan szürrealistának tartják, de ez nem ennyire egyértelmű. A szürrealizmussal ellentétben Kahlo szimbólumai könnyen megfejthetőek, és nagyon gyakran önéletrajzi ihletésűek. Például az Amit a víz adott nekem című festményen Kahlo egy képen belül ábrázolja az életet, a halált, a jólétet és a veszteségeket is.

"Vízbe akartam fojtani a bánatomat, de azok a mocskok megtanultak úszni."

Az 1950-es évek elejétől egyre gyakoribbak voltak gerincműtétei, illetve jobb lábát amputálni is kellett. A műtétek sajnos nem segítettek az állapotán, így Frida folyamatos ágyban fekvésre kényszerült, és borzasztó fájdalmai voltak. Ez művészetén is meglátszik, az addig finom ecsetkezelést felváltotta a vastag festékréteg és a pontatlan ecsetvonások.

Mi sem mutatja jobban, hogy milyen erős nő volt, mint amikor első önálló mexikói kiállításán ágyban fekve, díszes tehuana ruhában jelent meg: nem hagyta, hogy a betegség megfossza egy ekkora élménytől. Utolsó napjainak egyikén még egy tüntetésen is részt vett, ám sajnos 1954. július 13-án legyőzte a betegség - egyesek szerint. Mások szerint viszont öngyilkos lett, s utolsó naplóbejegyzései is ezt a teóriát támasztják alá.

A házat, ahol 1941-től haláláig élt, Rivera a mexikói államnak adományozta, melyben 1958-tól a Frida Kahlo Múzeum működik.

Nyitókép: AFPforum