Bud Spencer, aki másképp volt szuperhős, mint a többiek!

Én meg olyan padlógázzal hasítottam az élet nevű pályán, hogy valahogy lemaradtam róla, hogy elment. Igazából sosem gondoltam rá, mennyit öregedhetett, pedig már gyermekkoromban is néztem a filmjeit. Ha a Piedone ment, az egész család a tévé elé ült. Anyukám megunta egy idő után, apukámmal viszont fáradhatatlanul nevettünk a poénokon.

Aztán 1995-ben interjút adott a Friderikusz Show-ban, én pedig végre megláthattam a szerep mögött az embert. A valódi Carlo Pedersolit, akit színészként Bud Spencernek ismerünk. Csodálkozva néztem, hogy az akkor 155 kilós, hatalmas férfiból milyen nyugalom és derű áradt. Nyoma sem volt sztárallűröknek, nagyképűségnek. Apámmal összenéztünk: ilyennek képzeltük! Mintha csak egy távoli rokon tűnt volna fel. Őszinte volt és vicces. Mikor Fridi a súlyával húzta, ennyit válaszolt: "Igen, nekem szexuális viszonyom van az étellel."

Megismerhettük a férfit, akinek fontos a család. A családapát, aki bevitte a forgatásokra a gyerekeit, hogy lássák, a jómód, amelyben élnek, kemény munka eredménye. Ez az ember egy pillanatig sem akart elszakadni a valóságtól, és a családjának sem hagyta ezt. Pedig lett volna mitől elszállnia.

Amikor színészként is színre lépett, mindenki Bud Spencere lett. Nemcsak a közönség imádta, a kollégái is - az emberségén túl például a precízsége miatt. Állítólag az úszóként töltött évei alatt a klóros víz annyira tönkretette a látását, hogy a próbák során mindig szemüveget viselt, de amikor élesben vették fel a jelenetet, le kellett vennie.

A statiszták majd beleőrültek a félelembe, nehogy elszámítsa magát a begyakorolt ütések során, és egy milliméterrel előrébb érkezzen meg az ökle! De ez sosem történt meg, mert mindig mindent pontosan csinált. Színésztársával, Terence Hillel, híresen jó volt a kapcsolatuk. Míg más együtt dolgozó színészek gyakorta ölik egymást, veszekednek és harcolnak a hírnévért, addig ők ketten mindvégig barátok voltak.

Sok filmjét láttam, aztán valahogy elsodort a felnőtt lét. Mikorra pedig újra élvezhettem volna Piedone kalandjait, addigra apám csendben kilépett a nagy földi játékból, és már nem volt kivel nézzem. Egészen a fiam születéséig. Ovis korában jöttem rá, hogy újra van valaki a családban, aki törhetetlen lelkesedéssel képes izgulni ezeken a sztorikon.

Pár hónapja véletlenül odakapcsoltam egy interjúra a tévében, amit vele készítettek, és rácsodálkoztam a látványra. Megöregedett - de így is hatalmas erő és harmónia áradt belőle. Még énekelt is azon a fantasztikus mély hangon, amibe mindig beleborzongok. A műsor végén aztán gyomron ütött a felismerés, hogy egy megemlékezést láttam. Már nincs velünk.

Hogy miért fogott meg annyi embert? Azt hiszem, tudom. Mert akár gyerek vagy, akár felnőtt, mindig hinni akarsz benne, hogy ha valami igazságtalanság történik, VALAKI ott lesz. Egy nagydarab pasi ott ül a közelben, a kezében megáll a kanál, amivel a babot falatozza, majd nehézkesen feláll, és kioszt egy-két pofont azoknak, akik megérdemlik. Ezért olyan nehéz elengedni őt.

Állítólag a halála előtt azt mondta utoljára: "Köszönöm". Mi köszönjük.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: AFPforum