Van olyan, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen?

Ülök egy barátnőmmel az étterem teraszán. Én aperolt iszom, ő egy laza fröccsöt. Hetek óta tervezzük, hogy találkozunk, de hol ő mondta le a randevút, hol én. De most végre itt vagyunk! A forró, nyári estén frissítően hatnak a hideg italok. Kell is egy kis „hűtés",

Nézem a csinos, okos nőt velem szemben és nem értem. Ha férfi lennék örülnék, hogy egy ilyen lány van mellettem. Bár lehet, elfogult vagyok, mert az összes barátnőmet nagyon becsülöm. Dekoratívak, eszesek, keményen dolgoznak és ezek mellett a többségük családanya is. Igazán erős csajok, mint ez a barátnőm is, aki bár majdnem tíz éve van a párjával, most úgy döntött szakít vele. A történetet jól ismerem, hiszen végigasszisztáltam a kapcsolatukat. Most pedig a szakításban is próbálok támasza lenni, hiszen az – szerintem – mindig nehéz, főleg, ha hosszú éveket töltöttünk valakivel. Hallgatom a barátnőmet, ahogyan mesél: a történeteiben váltakoznak a jó és rossz emlékek, a boldog és boldogtalan periódusok.

Tíz éve együtt...

Hazafelé elmélázom a saját kapcsolatomon. Tíz éve alkotunk egy párt a férjemmel... Tíz év! Mindig megdöbbenek, ha eszembe jut, mert olyan gyorsan repült el felettünk az idő, hogy szinte észre sem vettük.

Pedig egyikünk sem könnyű ember. Mindketten Bakok vagyunk és a jegyre jellemző módon konok természettel rendelkezünk. Mégis valami olyan összhang van köztünk, ami nagyon nyugodttá és csendessé varázsolja a kapcsolatunkat. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nálunk sosincs vita, vagy hogy mindenben egyetértünk, de valahogy mégis olyan módon tudjuk elsimítani a felmerülő konfliktusokat, hogy igazi veszekedésre a tíz év alatt legfeljebb néhányszor került sor. Arról nem is beszélve, hogy nem megyünk egymás agyára, holott – amióta felütötte a fejét a járvány – a nap 24 órájából általában 24-et együtt vagyunk a home office-nak köszönhetően.

Túl szép...?

Ám mielőtt hátradőlnék elégedetten, a saját házasságom fényében fürdőzve, na akkor jön egy hang, amely ezt susogja a fülembe: Vajon meddig tart ez még?

Tisztában vagyok vele, hogy ez a legnagyobb hülyeség, mégsem tudom elnyomni a gondolatot magamban. Miért? Mert

Főleg tíz év után is. Ilyenkor suhan át az agyamon, hogy „Mi lenne ha..." Pedig nincsen „ha", csak a jelen van és semmi más nem számít. Ezt kell megélni, ebben kell megmártózni, legyen az jó vagy rossz. Felesleges azon tűnődni, ami nincs, azon aggódni, ami nem jött el és talán soha nem is fog. Értelmetlen másokhoz mérni magunkat és azt latolgatni, hogy a saját életemben mikor üt be a krach. Tudom! Mégis időről-időre felbukkan bennem ez a félelem.

A barátnőmet hallgatva pedig megint elöntött ez az érzés. Te jó ég, mi lenne, ha nem működne a házasságunk és elválnánk? Mi tennék, ha az én párom is olyan lenne, mint a barátnőmé? Én mit csináltam volna? Gondolatban teljesen belelovaltam magam a szituációba, aztán hirtelen felocsúdtam. Már megint ezt csinálod! – korholtam magamat. – Most komolyan jó neked marcangolni magadat egy képzelt szituáció miatt, amikor a valóságban semmi bajod? Észnél vagy?

És tényleg, mintha nem is lennék ilyenkor észnél, mert a gondolataim önálló életre kelnek és elragadnak egy vélt világba. Ilyenkor mindig Eleanor Roosevelt szavait próbálom megfogadni, aki azt mondta: A tegnap történelem. A holnap rejtély. A mai nap: ajándék.
És te? A jelenben élsz?

Nyitókép: Shutterstock