halál kibeszélő félelem történet idős asszony
A sötét szobában ültem, csak az előszobából világított be valamennyi fény, hogy láthassam az idős asszony arcát. Most már nyugodt, kisimult volt és egyenletesen szuszogott.

Apró gyerekkorom óta, mindig valami színes történettel altattam magam: becsuktam a szemem, különböző jóságos és vidám teremtményekkel népesítettem be kis világom. De, hogy hogyan és mikor kerültek fantáziavilágomba a gonoszok - pláne a Halál - ,arra nem tudtam már visszaemlékezni. Arra azonban pontosan emlékeztem, hogy mikor találkoztam először ezzel a csontváz formájú Kaszással...

Egy félresikerült itáliai utazáson, két kamaszodó gyermekkel magam mellett, kerültem olyan közel a halálhoz, hogy igazán a világon senki sem hitt abban, hogy túlélem.

Lázálmomban elképesztő látomásaim voltak: a szomszédos dóm harangszava és a virágvasárnapi körmenet monoton dallamának hangjaira, megjelent előttem mindenki, aki valaha valamit is számított addigi életemben.

Aztán ő is megjelent: a Kaszás.

Érdekes módon egyáltalán nem féltem, sőt valami hihetetlen nyugalmat, békességet éreztem magamban, szembe mertem nézni vele. Nem bújtam el előle, de fogyatkozó erőm nem is hagyta, hogy bármit tegyek.

Egyszer csak hirtelen felvillant bennem kislányaim képe, a szüleim aggódó arca, a családom, és úgy éreztem, nem hagyhatom el magam! Erősnek kell lennem, hiszen ők várnak, nekik szükségük van rám!

Forrás: Shutterstock

Nemsokára meggyógyultam, azonban harangszó hallatán, még évekig befogtam a fülem...

... és most itt ülök a sötétben az idős asszony mellett, és megint meg kellett harconlom a Halállal. Csak most nem értem jött.

Hihetetlen és szívet szorító volt, ahogy könyörgött nekem ez az beteg, öreg néni, hogy zavarjam el a halált onnan, az ágya végéből...

Már napközben is furcsa hangulat uralkodott a házban. Felolvasás közben egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy rám szögezi a tekintetét. Végigsimítottam szememmel az idős hölgyet, aki teljesen ernyedten feküdt hatalmas karosszékében. Szép, finom kezei a takarón pihentek, a tekintete ugyan tiszta volt, de nagyon fáradt.

Teljesen elképedtem, hogy juthatott ez most eszébe? Vagy talán nem is olyan hirtelen tört elő elméjéből a gondolat? Vajon mióta foglalkoztatta az idős asszonyt az elmúlás gondolata, és vajon hányszor élhette végig annak minden mozzanatát?

Kezembe vettem Franziska kezét és megszorongattam.

- És mi lesz velünk? - kérdeztem, nyugodtan.

Franzi kicsit közelebb hajolt, és furán nézett rám: - Kivel?

- Hát velünk, Renátával, Kurtival, Klaussal, velem és mindenkivel, akik szeretjük?

- Nagyon fáradt vagyok, nem bírom már - válaszolta mélabúsan.

Hatalmasat sóhajtott, és egy pillanatra elgondolkodtam azon, mennyire nehéz lehet úgy élni és mozogni, hogy minden lépés erőfeszítés, hogy szinte mindenhez segítségre van szüksége.

Eszembe jutott, hogy hányszor és hányszor mondta mély szomorúsággal és könyörgően:

Vajon hányszor gondolt már arra, hogy feladja? Eddig és ne tovább? Milyen erőre volt szüksége, hogy ilyenkor mégiscsak tovább folytassa az életet!

- Nem vagyok én már jó semmire - mondta szégyenkező tekintettel.

Az idős asszonynak mosoly suhant át az arcán, nagyot sóhajtott és láthatóan megnyugodott. Úgy tűnt, hogy ezzel elszálltak a szomorú gondolatai. Egészen az esti lefekvésig úgy látszott, hogy teljesen megnyugodott. Leoltottam a villanyokat, és felmentem a szobámba. Egy kis idő múlva azonban meghallottam a hangját...

Magamra kaptam egy köntöst és lerohantam a lépcsőn.

- mutatott határozottan az ágy vége felé, kétségbeesett szemekkel.

Hiába magyaráztam neki, hogy ott nincs senki. Talán csak az utcai világítás árnyékát látja, hiszen bezártam minden ajtót. Senki fia bejönni a házba nem tud!

De a rettegés nem múlt el: az idős asszony egész teste remegett, kapkodva vette a levegőt.

És egyre csak az ágy vége felé meredt. Kezét felemelve, mutatóujjával mutatta az irányt, és könyörgően nézett rám.

Ott állt valaki. Valaki, akit csak ő lát, és fél tőle. Itáliára gondoltam és a harangszóra. Tudtam, nagyon is tudtam, hogy kit lát...

Magamhoz szorítottam Franzit, és hosszú ideig úgy dédelgettem, mint egy kisgyereket. Ő azonban továbbra is rémült szemekkel pihegett kezeimben. Tennem kellett valamit.

Ekkor felkapcsoltam a lámpát, fogtam egy törölközőt és irtó lármát csaptam - bárki is van itt, én megharcolok vele! Megint. Egyszer már sikerült, a lányaimért. Akkor most sikerülnie kell Franziért is!

- mondtam hevesen gesztikulálva és hadonászva a szobában a törölközővel. Üvöltöttem, kiabáltam, csapkodtam. Nem hagyhatom, hogy magával vigye ezt az idős asszonyt, akit annyian szeretnek itt a Földön!

- Ne féljen Franzi, mindent lerendeztem, nem tud visszajönni. - válaszoltam diadalittasan.

- Itt maradsz velem?

- Hát persze, ideülök és őrzöm az álmát.

Még mindig pihegett egy kicsit, de légzése már sokkal egyenletesebb volt, s szemeiben sem látszott a félelem.

Miután a mély sötétben már csak egyenletes szuszogás hallatszott, a finom kis kéz is melegen nyugodott kezemben, felálltam, megsimogattam az arcát, jóéjszakát puszit leheltem a homlokára - s gondolataimba merülve felmentem a lépcsőn.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.