gyermek együttérzés bizalom tolerancia szülő
A felnőttkor egyik legnagyobb kihívása szerintem, hogy miképp is lehet az ember lánya elég jó... Jó nő, jó munkaerő, jó pár/feleség, jó háziasszony, ám egy bizonyos életszakaszban mindezt lemossa egy sokkal fontosabb „jó"-ság, ez pedig a jó szülőség!

Miért „jó szülőnek lenni" a legnagyobb dolog? Mert a jó nő teljesen szubjektív és leginkább önmagunknak és a környezetünknek szól. A jó munkaerőnek meg a főnök örül. A jó pár/feleség már összetettebb, ám voltaképpen az is kissé öncélú, a jó háziasszony meg... hagyjuk is! A jó szülő azonban egészen más tészta!

A jó szülő teremt, alkot és formál.

Nem csupán egy boldogabb gyereket – ami egyébként rendkívül fontos! -, de egy kiegyensúlyozottabb és élhetőbb társadalmat és jövőt is. Ez tehát sokkal messzebb mutat, mint a ma vagy a holnap, sőt messzebb a saját családunknál is...

Hiszem, hogy a jelenkor anyukáinak, apukáinak és nagyszüleinek a kezében van a boldog, kiegyensúlyozott jövő kulcsa, amely a saját boldog és kiegyensúlyozott gyermekeinken keresztül érhető el.

De mit is érdemes tanítani a gyerekinknek? Tudom, ez is nagyon szubjektív, ugyanis ahány család, annyi habitus, annyi értékrend, nekem azonban hirtelen ezek jutottak az eszembe.

Bizalom

Rögtön az elején talán egy kakukktojással kezdeném, hiszen a bizalom igazából nem tanítható, ugyanakkor nagyon fontos, hogy a gyermekünk bízzon bennünk. Ez talán a csecsemőkori kötődéssel kezdődik, ám ahogyan telnek az évek egyre nagyobb szerepe lesz annak a bizalomnak, amelynek a szülő és a gyerek között már a kezdetek kezdetén ki kellene alakulnia. Eleinte ez még csak azt jelenti, hogy ha a kicsi jelzi, hogy szüksége van ránk, akkor ott vagyunk, később azonban – a kisgyerek és kamaszkorban – már ennél konkrétabban is megmutatkozik.

Forrás: Shutterstock

A bizalom szerintem ott kezdődik, hogy figyelünk a gyermekünkre és bármilyen, felnőtt szemmel, csip-csup dolgot akar megosztani velünk, érdeklődést mutatunk iránta.
A negyvenedik rajzot is megnézzük, a századik legóból épült parkolót és az ezredik színes kavicsot is. Mert számára ezek fontosak, és ha azt látja, hogy csak legyintünk vagy fel sem pillantunk a telefonunk nyomkodásából, amikor szól, akkor elkönyveli, hogy az ő számára fontos dolgok, valójában lényegtelenek. Akkor pedig miképp ossza majd meg velünk a komoly dolgokat – például ha majd az iskolában gondjai lesznek vagy szerelmi bánat gyötri?

A viselkedésünkkel tehát tanítsuk meg arra, hogy bízzon bennünk, hogy hozzánk bármivel fordulhat.

Tolerancia, együttérzés, együttműködés

Sokszor megkaptam, hogy mit akarok egy ilyen kisgyerektől, amikor a kétévesemet arra próbáltam tanítani, hogy osztozkodjon a játszótéren. Miért adná oda a játékait? – kérdezték az anyukák a homokozóban, s ezen én totálisan meglepődtem.

Nem azt akartam, hogy a kétéves fiam mindent odaadjon a másik gyereknek, ő pedig kisemmizve érezze magát, csupán arra, hogy megismerkedjen a toleranciával. Igen, már kétévesen. Mert már a kétéves sem uborka! Nyugodtan el lehet nekik magyarázni, hogy mindenki vágyik a másik játékaira.


Ő is számtalanszor akart Pistike lapátjával gödröt ásni, akkor Pistike miért ne akarhatná az ő autóját tologatni?
Nyugodtan kölcsön lehet adni a játékait, mert bizony ő is sokszor szeretné más kedvenceit kipróbálni és neki sem esik jól, ha elutasítják. Félreértés ne essék, sosem téptem ki a gyerekem kezéből a kisautót vagy a lapátot, hogy másnak adjam, inkább próbáltam afelé terelni, hogy ő maga legyen hajlandó osztozni. Vagy a legjobb, ha cserélnek. Miért fontos ez? Mert a mai világ így is rémisztően énközpontú. A legtöbben csak magukra gondolnak, s hogy ne így legyen a jövőben, ezért már a legkisebbeknek is érdemes megtanítani, hogy másokra is legyenek tekintettel.

Önbizalom

Persze az előzőeket is túl lehet tolni és arra tanítani a gyereket, hogy mindig rendelje alá magát másoknak. Például akkor is adja oda azt a bizonyos játékot, ha történetesen éppen játszik vele. Na, ezt viszont nem szabad!

Nekem például nehéz volt megtalálni az egyensúlyt, hogy miképp legyen a gyermekem toleráns és együttérző, ugyanakkor ne érezze úgy, hogy az ő akarat nem számít.

Egy játszótéri incidens döbbentett rá arra, hogy ha így folytatom, akkor áldozatot nevelek a gyerekemből, akin mindenki átgázolhat.

Ezért az együttműködés mellett arra is elkezdtem megtanítani, hogy igenis merjen nemet mondani.
Mert ez is nagyon fontos! Ha éppen ő játszik az adott játékkal, akkor nem kell odaadnia, nem kell alárendelnie magát a másik akaratának, ám ha van nálunk négy kisautó, akkor nyugodtan kölcsön adhat egyet vagy kettőt más gyerekeknek, sőt az a legjobb, ha együtt játszanak velük.

Ma már az együttműködés mellett nagyon fontosnak tartom, hogy a gyermekem kellő önbizalommal rendelkezzen

az ilyen helyzetekben is, és ha kell, akkor oda tudjon menni egy másik gyerekhez, hogy elkérje a neki tetsző játékot, vissza merje kérni a sajátját és tudjon indoklással egybekötötten nemet is mondani - például: Nem szeretném odaadni a lapátomat, mert én is lapátolok vele. Egy 4-5 éves ezt már simán el tudja mondani.

Persze órákat lehetne még arról beszélni, hogy mi mindent érdemes megtanítani a gyermekeinknek, hogy mind ők kiegyensúlyozottak legyenek, mind pedig a jövő társadalma harmonikusabban tudjon működni és természetesen mindenkinek más a fontos. Nekem most ezek jutottak eszembe. És te mire tanítod a gyermekedet?

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.