Tizennégy év után is az exedet sírod vissza?

Egy percre elakad a lélegzetem és hirtelen félreüt a szívem. A velem szemben álló lány cinkosan mosolyog rám.
- Hát... akkor én megyek és hozok még egy pohár bort – kuncogja, majd sarkon fordul, előtte azonban küld egy kacsintást felém... mintha mindentudó lenne.

Pedig nem tud semmit! A legszívesebben megfognám a karját és ráparancsolnék, hogy maradjon, de ő már el is tűnt a forgatagban. Nincs mit tenni, megfordulok.

14 év telt el, de semmit nem változtál

Igen, pont erre számítottam. Ő áll ott. Ő súgta a fülembe, hogy Szia, Édi... Az exem. A nagyon-nagyon régi exem. Mégis mi a fenét keres itt?

- Szia, Édi – ismétli és megvillantja 14 évvel ezelőttről jól ismert, szívdöglesztő mosolyát. Rám azonban már nincs hatása, az én szívem már rég „nem döglik" ilyesmitől. Főleg nem az övétől.
- Szia, Márk. Hát te? - bököm ki kendőzetlenül, ami foglalkoztat.
- Csapatépítő – emeli fel a poharát. - És te?
- Konferencia after – sóhajtom.
- Micsoda véletlen! - kurjantja. - Akkor egészségünkre!
A poharamhoz koccintja a poharát, kortyol egy nagyot és nevet. Pont olyan, mint régen... Én is mosolygok, elvégre nincs okom haragudni, feszengeni.

- Egészségünkre – szakad ki belőlem a megkönnyebbülés sóhaja, most hogy magam előtt is tisztáztam, a meglepődésen túl igazából semmit sem kell éreznem. És nem is érzek.
- Jó újra látni – kacsint rám. - Hány éve is már? 14?
- Valahogy úgy.
- És... hogy vagytok? Az ember is itt van?
- Jól vagyunk köszönjük – válaszolom, bár az „ember" szó hallatán azért majdnem visszaszólok, hogy „és az asszony, meg a két gyerek?", de végül lenyelem a dolgot, hiszen nincs értelme úgy csatába menni, hogy tudjuk, a háború már rég eldőlt.
- Nálunk is minden rendben – von vállat, mintha a gondolataimban olvasna.

Mint egy fenséges, de veszedelmes macska

Nézem a férfit, akit valaha nagyon szerettem, és aki miatt olyan sokat szenvedtem. Nagy lángolás volt, rettenetesen szerettük egymást... csak éppen rosszul. Igen, a rettenetes jó kifejezés rá. Rettentő dolgokat csináltunk. Persze az én szemszögemből ő volt a rettenetesebb. De ki tudja, az ő szemében meg lehet, hogy én voltam az. Mindegy. Az már a múlt.
Ami viszont a jelen, hogy

Márk is ilyen: mint egy fenséges, de veszedelmes nagymacska. A szeme éjfekete és kicsit összehúzza ilyenkor, az orrcimpája kitágul, az ajka résnyire nyitva. Jól emlékszem rá...

A hideg végigfut a hátamon és valahogy visszaugrunk 14 évet az időben. Eltűnik körülöttünk a bár és mi újra abban a közös lakásban vagyunk, ahol annyiszor táncoltunk a szakadék szélén.
- Hidd el, megváltozom – hallom 14 évvel korábbról Márk hangját, de már nem hiszek neki. Olyan sokszor hittem, olyan sokszor adtam új esélyt, de mindig eljátszotta. Aznap azonban végső döntést hoztam. Végleg elhagytam.

Hirtelen felkavarodik a gyomrom. Egy lépést hátrálok, hogy a szemébe nézhessek.
- Nem. Nem változtál semmit – felelem bármiféle indulat vagy érzelem nélkül. - Különben nem susognál ilyeneket a fülembe, miközben otthon várnak.
Nem érdekel a válasza, hiszen a jelenet magáért beszélt. Én lezártam a múltamat, nálam tényleg happy enddel végződött a szakításunk. A többi pedig már nem az én dolgom.

Nyitókép: Shutterstock