történet kibeszélő föld okos ravasz
40 éves voltam, öregasszony. Már a halálra kellett volna készülnöm, körülöttem a családdal. Tudod, gyerekek, anyósék, mind együtt egy falusi portán, állatokkal, veteményessel. Erre ott álltam, és még tele voltam tervekkel.

Mit vessünk jövőre, a felesleges tejjel mit csináljunk, a házat hogyan bővítsük? Mert az én gyerekem meghalt. Többet meg nem tudtam szülni. Fáradt voltam, a lelkem is. Berti nem jött vissza a frontról, az öccse sem. Egyedül maradtam egy kisgyerekkel és a gazdasággal. Minden rám maradt. A főzés, a birtok, a kisállatok, a gondok, a nyomor. A gyerek beteges volt, a tüdőbaj vitte el. Így meg már nem kellettem senkinek.

Még a birtok az csak-csak megtetszhetett volna valakinek - akármilyen aprócska is volt -, de én?! Elhalt férjjel, elhalt gyerekkel, megkeseredve, megráncosodva, feketében... Három évvel a háború után aztán előkerült Bodor Feri. Meglőtték a fején, rehabilitáción volt valahol Csehországban. Ütődött lett - így mondták akkoriban. Nem volt férfi. Amikor hazaért, ő sem talált senkit élve: a szülei és a felesége meghaltak. De ezt nem nagyon értette.

Forrás: Shutterstock/Stokkete

Csak jobb egy férjjel, még ha bolond is

A lövés az agyának azt a részét érte, amitől a közelmúltat feledte. Rám emlékezett. A szerelmünkre, a fiatalságunkra, az incselkedésekre, az első csókra a sáncparton aratáskor, a hosszú vasárnapi korzózásokra, a hosszú téli estékre a fonóban. Udvarolni kezdett, gyönyörűnek látott, és semmit nem értett: az elmúlt tíz év az ő fejében meg sem történt.

Bevallom, szegény nem volt jó semmire, de velem kedves volt, mintha pajtások lennénk megint. Vigyáznom kellett rá, etetni, gondoskodni róla. Cserébe őrizte a kazlakat, az állatokat, a birtokot. Kinn lakott az istállóban, a lovak között. Mégis hozzámentem, mert csak jobb egy férjjel, még ha bolond is.

Szerencsére viselkedni tudott, mert megtanítottam, mikor kell csendben lenni, hogyan kell a nevét aláírni. Mert elhatároztam, hogy elég a nyomorból!

Én virágzó gazdaságot akarok! Megszereztem a Bodor család összes földjét is. Vagyis nem én, hanem Feri. De az én ötletem volt. Ő azt sem tudta volna, hogyan kell.

Kitaláltam, kijártam a nótáriusnál meg a kisbírónál, hogy Feri legyen az örökös. Bonyolult volt, mert három évig ő sem volt meg. Mindenki azt hitte, halott.

Még jó, hogy tudtam, mit kell csinálni. Ennyit jelent, hogy leánykoromban figyeltem mindig a férfibeszédre meg a cselszövésekre. Csak csendben kellett lenni és mosolyogni, szememet szerényen lesütni. Ja, és csodálni őket. Hogy milyen okosok meg ravaszok. Közben persze semmit nem kérdezni, de figyelni.

Nem gondoltam volna, hogy ennyi hasznát veszem majd, hogy tudtam, mikor kell jó lánynak lenni. Hát, én tudtam. Azt is, hogy nem szabad a földet kizsigerelni, hogy évente mást kell bele ültetni. Hülyének néztek, hogy honnan tudom. Nem akartak rám hallgatni, ilyenkor kellett Feri. Betanítottam, mit kell mondani, ő meg előadta. Tőle elfogadták.

A pénzzel meg jól sáfárkodtam, mindig több földet vettem. A faluban végül nekem lett a legnagyobb birtokom. Vagyis nem nekem, Ferinek. A következő lépésben gondnokoltattam. Nehogy valaki rávegye valami olyanra, ami a vagyont érinti. Mert jó ember volt, de ugye, kicsit ütődött. Szerencsére a messzi nagyvárosban kellett a papírt elintézni, hogy ő semmiről se dönthessen. Ezért senki nem tudta meg. Nem esett csorba sem az ő, sem az én becsületemen. Éltünk tovább, szépen gyarapodtunk.

Kire hagyjam a vagyont?

Csak azt nem tudtam, kire hagyjuk majd, vagyis én kire hagyjam a vagyont. Azt is tudtam, hogy mivel nincs gyerekem, végrendelkezni kell. Jó, jó, de kire? Árgus szemekkel figyeltem a rokonokat, hátha majd közülük valaki. Ők persze nem tudták, hogy én mit akarok. Azt hitték, minden a Ferié, és aztán úgyis az övék lesz. El voltak tévedve.

Aztán azt gondoltam, inkább olyanra hagyom, akinek nincs, és majd örül neki. Addig ültem az egész gondon, még az lett a vége, hogy be kellett vinni a téeszcsébe, és végül nem maradt semmim. És már megint kezdhettem elölről.

Dolgozni mindig szerettem, meg tudtam is, hát háztájikat vállaltunk. Ami a saját földem volt, azt szerencsére visszakaptam, és kapálhattam rajta. Volt is pénzem, csak senki nem sejtette, mert beosztani is nagyon tudtam. Csak a konyhában fűtöttem, és mikor nagyon hideg volt, ott is aludtunk a sezlonyon. Nem pazaroltunk. A pénzt otthon jól eldugtam, takarékba sosem vittem, még egyszer nem adnák vissza!

Amikor fiatalok a faluban elkezdték építeni a szocializmust, kaptak szocpolt. De szegény falu volt ez, szegény emberekkel, hiába volt takarék, kellettem én is. Kockás füzetbe vezettem, kinek, mikor, mennyit adtam kölcsönbe, mikor telik ki, hányadikán kell fizetnie. Többen jöttek hozzám, mint a tanácsházára. Így lettem a Pénzes Zsuzsa, ha már kérdezted.

Törőcsik Edit novellája - igaz történet alapján

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.