szakítás továbblépés kibeszélő megcsalás
Olyan hülyeségeket csinálok, és magam sem értem, miért. Minek megyek vissza? Nem tudom. Miért akarok beszélni vele? Nem tudom. Miért nem tudok továbblépni? Nem tudom. Miért kérdezgetem magamtól ezeket? Nem tudom.

Huszonegy év után jöttem el. Nem voltam sem a felesége, sem a gyermeke anyja, de ezek nem számítottak. Együtt neveltük fel a lányát, együtt építettük fel a házát. Értem én, hogy jogilag nincs közöm egyikhez sem, de hát mégiscsak van! Érzelmeket, munkát tettem bele. Ez pedig megfizetetlen és kifejezhetetlen. Amúgy meg elmegy a francba!

Szép volt, jó volt...

Igazából nem tudom, mi a bajom. Boldog vagyok. Vagy annak kellene lennem. A szerelem egyértelműen jó volt Attilával. Jó volt vele együtt dolgozni is - ahogyan mögém jött, amikor a csomagolásnál álltam a szalagnál, és csak nézett. Égette a tekintete a hátam, én meg igyekeztem szexin állni. Nem úgy kezeltem a gépet, ahogy szoktam, hanem kecses mozdulatokkal, és terpesz helyett keresztbe tettem a lábaimat, a fenekemet meg kitoltam. Iszonyú fárasztó volt ez a póz.

Jó érzés volt, hogy ennyire tetszem. Otthon már egyikünk sem bámulta a másikat kocsányon lógó szemmel. Azt tervezgettük, mit kellene felújítani, kicserélni, egy kertes házban úgyis mindig elromlik valami. Nem bírtunk leállni, mert olyan nincs, hogy nincs dolog. Akkor mit csinálok?

Aztán Attila megmutatta, milyen az, amikor egy egész hétvégén csak ágyban vagyunk, ott eszünk, ott iszunk, ott tévézünk. Haszontalanok vagyunk két napig... Micsoda világ! Ez is tetszett.

Most mégis beszélni akarok vele - nem Attilával, hanem azzal, akit elhagytam. Nem tudom, miről. A kapcsolatunk végén már nem is beszélgettünk, most meg minden hülyeséggel őt hívnám, de nem teszem - szerencsére -, csak ráírok.

Forrás: Shutterstock

Képzeld, amikor mentem a buszon, egy nőn pont olyan kalap volt, mint azon, aki minden reggel beállt elénk a buszmegállóban télen - írom, majd várom, hogy válaszol. Nem ír vissza. Két nap múlva újra megpróbálom: Képzeld, műszakvezető lettem! Semmi.

Már bánom, de nagyon...

Nem bírom, hogy nem válaszol. A telefonom mindig a zsebemben, pedig a csarnokba nem szabad bevinni, de nem érdekel, várom, hogy írjon. Legszívesebben felhívnám, de érzem azért, hogy ezt nem kellene. Ennyire nem csinálok hülyeséget. Várok pár napot. Aztán megírom, hogy visszamegyek még néhány cuccért, amit ottfelejtettem és fontos nekem. Na, erre felel, hogy mikor.

Igazából nem kell onnan már semmi, csak látni szeretném. Hogy elmondjam neki, szerettem őt, a lányát, a közös életünket - hogy nagyon hiányzik, nem tudom elfelejteni őket, nem is akarom. Beszélni szeretnék velük, legyünk barátok!

Már sajnálom, hogy eljöttem, hogy egyedül van, hogy rossz neki nélkülem, hogy nem talált még senkit, és én sem tudok boldog lenni addig, amíg ő nem az, mert iszonyatos lelkiismeret-furdalásom van, hogy mi lesz vele. Egyáltalán, ki gondozza a levenduláimat a kertben, meg a cseresznyefám, a málnabokraim?

A négy éve meghalt nagypapám alföldi portájáról hoztam mindet, csak engedd, hogy gondozzam! A levendulákat direkt a hálószoba ablak alá ültettem, hogy reggel, amikor felébredünk és kinyitom az ablakot, azonnal az illatukat érezzem. A kerítést meg én festettem ilyen színűre, ő nem is tudja a színkódot!

Ez még hagyján, de a mosógépet sem képes kezelni. Hogy lesz tiszta a ruhája? Na, és a vasalás!? Ezek egyszerűnek tűnnek, de nem tudja megcsinálni. A cseresznyét is permetezni kellene, egy gyümölcsfa nem a városba való, csak az olyannak, mint én, aki imádja gondozni. Ha én nem csinálom, tönkremegy. Huszonegy évet tettem bele, abba a házba, kertbe, kapcsolatba! Hiányozzak már, vagy valami! Írjon! Hívjon! Cirkuszoljon, hogy mit tettem!

Péntek este munka utánra beszéljük meg, hogy beugrom pár dologért, ami nagyon fontos nekem és el akarom hozni. Csakhogy a cseresznyefát, a levendulákat, a kerítést nem tudom elhozni - pedig annyira szeretném... Szóval, azt mondom, a kedvenc papucsom maradt ott, keressük meg együtt! Közben körülnézhetek majd, a szememmel megsimogatom a növényeimet, a tárgyaimat, meg őt is, ha nagyon elesett lenne.

Izgatottan állok meg a kapu előtt. Csöngetek, mert mégsem illik berohanni. Hallom a lépteket, a kulcscsörgést, készítem a legszebb mosolyomat. Nyílik a kapu - egy nő áll mögötte. Ledöbbenek, de nem hagyom abba a mosolygást:

- Elnézést! Eltévesztettem a házszámot!

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.