Időről-időre eszembe jutnak azok a férfiak, akiknek egyszer nemet mondtam

Közeledik a születésnapom és ilyenkor mindig nagyon szentimentális leszek. Azt gondolom, hogy minden egyes születésnap egy mérföldkő az ember életében, amikor átgondolja az előző évet és sok esetben az addigi életét is. Ha jól alakultak a dolgai és elégedett azzal, ahol most tart, akkor felhőtlenül tud ünnepelni. Ha azonban nem minden alakult úgy, ahogy elképzelte vagy éppen szerette volna, akkor a születésnap inkább egy fájdalmas emlékeztetője annak, hogy az idő szalad és még mindig nem sikerült beteljesíteni az álmokat.

Én gyerekkoromban nem ilyen felnőttkort álmodtam magamnak. Igazi klasszikus elképzeléseim voltak: férj, két gyerek, kutya, macska és természetesen egy családi ház, ahol boldogan élünk, míg meg nem halunk. Tudom, igazi naiv, gyerekes elképzelés, mégis vannak emberek, akiknek sikerül megvalósítaniuk. Nekem nem sikerült. Tulajdonképpen a felsorolásból jelenleg egy macskával rendelkezem, de ez 35 felett inkább ciki, mint érdem. Egyedül éldegélek a belvárosi lakásomban és élem a nagyvárosi szinglik életét, de nem azért, mert ezt választottam, hanem azért, mert így alakult.

Sokszor a fejemhez vágják, hogy biztosan irreálisan magasak az elvárásaim, azért vagyok még egyedül. De, ha belegondolok, három férfi is volt az életemben, akiknek boldogan igent mondtam volna, csak épp egyikük sem kért meg. Dávid volt életem nagy szerelme, éveken át kerülgettük egymást, néha összejöttünk, de ő sosem tudott mellettem lehorgonyozni. Robit is nagyon szerettem, mellette végre megnyugodott a lelkem, de ő nem akart családot alapítani, inkább a karrierjére koncentrált. Az utolsó nagy szerelem András volt, legalábbis azt hittem, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy bár jól érzi magát velem, nem látja a közös jövőnket.

Persze voltak olyan pasik is az életemben, akik odavoltak értem, de én nem tudtam viszonozni az érzéseiket. Ők időről-időre eszembe jutnak és pár percre megbánom, hogy annak idején nem adtam esélyt nekik, magunknak. Ez az érzés még jobban felerősödik, amikor látom őket a közösségi médiában, hogy megházasodtak és boldognak tűnő családi életet élnek. Néha elképzelem, milyen lenne most az életem, ha akkor igent mondok és most én lennék a fotón az egyik idegen nő helyett. Vajon hibát követtem el? Aztán elhessegetem a gondolatot, hisz, ami volt elmúlt, én pedig nem véletlenül döntöttem úgy anno.

Mindig az a vágy hajtott, hogy ráleljek arra a férfira, aki nem csak a szerelmem, hanem a lelki társam, a legjobb barátom is tud lenni. Ezt az embert azonban nem könnyű megtalálni és néha megkérdőjelezem, létezik-e egyáltalán.

Nem tudom. Egyedül azt tudom, hogy rengeteget tanultam önmagamról a férfiakkal való kapcsolataim által. Hálás vagyok a legszemetebb exemnek is, hogy tükröt tartott és felnyitotta a szemeimet. Azt szoktam mondani, hogy nagyon mélyről indultam az önismeret útján és még messze nem vagyok az út végén. A naiv kislányból mára egy felnőtt nő lett, aki már sokkal óvatosabb a szerelemben és megtanulta, nem mindenki igazi, aki annak látszik. Sőt, nem ritka, hogy abból lesz az igazi, akiről első körben nem is gondolnánk.

Bár a sok csalódás falakat növesztett a szívem köré, valójában sosem mondtam le a vágyaimról. A mai napig hiszek abban, hogy megtalálom az igaz szerelmet, s lesz egy lányom, aki boldogan rohangál majd a családi házunk kertjében. Így legyen. Ámen.

Nyitókép: Shutterstock