kibeszélő szülés vajúdás fájás
Manapság nagy divat szülési tervet készíteni, ám én szükségtelennek éreztem, hogy papírra vessem, miképp szeretném világra hozni a gyermekemet. Az orvosommal is átbeszéltük: egy a fontos, mindenki épségben élje túl a kalandot. Amikor ezen viccelődtünk a dokival, még nem is sejtettem, hogy valóban túlélőtáborként fogom megélni a szülést.

Auuu! - a szemem hirtelen kipattan és ösztönösen a hasamra teszem a kezemet. - Már megint buli van odabent? - kérdezem halkan és a kivetítős órára pillantok: 01:58. - Auuuu! - szisszenek fel újra és összeráncolom a homlokomat. Valahogy fura most ez a fájdalom. Nem olyan, mint lenni szokott. Megpróbálok visszaaludni. Épp csak elbóbiskolnék, amikor megint érzem. Itt valami nem stimmel. Vagy mégis?

Aludj! - intem magam nyugalomra. Elnyom az álom, de kisvártatva ismét felébredek. Vergődve eljutok az ágy széléig, majd nagy nehezen felállok. A nappaliba sétálok, miközben
próbálom előtúrni álomtól kótyagos elmém bugyraiból, mit is mondott a szülésznő a jóslófájásokról, az igaziakról, meg a teendőkről.

Ja igen, kapjak be egy konyakos meggyet, mert ha vaklárma, akkor az elmulasztja a fájásokat. Előkotrom a szekrényből a konyakos meggyet – még jó, hogy szeretem. Bekapok egyet, aztán még egyet. Ez még belefér a szakirodalom szerint is. Kicsit sétálok, majd visszafekszem az ágyba.

Forrás: Shutterstock

Elszunyókálok, majd egy újabb hasamba nyilalló fájásra ébredek. Oké, konyakos meggy pipa, fájás maradt. Akkor jöjjön a meleg zuhany. Elvileg ez is segíthet. De mi van, ha ez már az? Az a fájás. Erre a gondolatra a hajamat is megmosom, ha már a zuhany alatt állok. Biztos, ami tuti! A hajszárítás közben újabb fájdalom lep meg. Ennek már a fele sem tréfa. Itt szülés lesz – fut át az agyamon, de érdekes módon semmi idegességet nem érzek.

Mindig úgy képzeltem, hogy amikor eljön az idő és rájövök, szülni fogok, akkor majd elönt a pánik és fejvesztett csirke módjára rohangálok, miközben azt harsogom: Szülünk! Most mégsem érzek semmi ilyesmire késztetést. Frissen mosott hajamat kontyba tűzöm a fejem búbján – elvégre így sokkal praktikusabb lesz a vajúdás alatt –, majd egy kis alapozót és szempillaspirállt is feldobok. Ami jár, az jár. Köntösben visszatotyogok a hálóba és nézem az alvó férjemet. 4 óra. Hadd aludjon. Közben a fájások jönnek-mennek. Be kell látnom, egyre erősebbek.

- Szülünk – sóhajtom, de csak magamnak.

Kicsoszogok a konyhába és kipakolok a hűtőből. Szalámi, sajt, vaj... Elkezdek szendvicset készíteni.
Látom magamat kívülről és tudom, hogy szürreális, ahogyan két fájás között vajazom a kenyérszeletet, de egyszerűen azt érzem, szendvicset kell csinálnom a férjemnek, hátha megéhezik majd, amíg én szülök. Nonszensz! Hát normális vagyok én? A hajnal csöndjében rakosgatom a szalámit, meg a sajtot a kenyérszeletek közé, néha megállok, amikor elönt a fájdalom, majd folytatom. Lehet, hogy ez is valami fura fészekrakó-gondoskodó ösztön?

Forrás: Shutterstock

5.30... ideje felkelteni a férjemet, mert már elég combosak ezek a fájások. A szülésznőt is hívni kéne.

- Szívem, ébredj... azt hiszem elkezdődött – súgom neki, ő azonban álomkóros szemmel mered rám. Hát, neki sem lesz pánikrohama – gondolom.

A szülésznő sem pánikol. De miért is tenné, neki ez minimum a századik szülése. Így mindenki békés, nyugodt. Olyanok vagyunk, mint a leszedált pandák. Fura. Nem így képzeltem. De jó így. A férjem felkapja a két szüléshez összerakott csomagot, majd bekocsikázunk a kórházba.

12 órán át tart a szenvedés. Na, ezt sem így képzeltem. Nem sikoltozok, nem kiabálok cifra káromkodásokat, mint a filmekben, pedig piszkosul kínlódok.

Komolyan én akartam, hogy ne kapjak semmiféle fájdalomcsillapítót, epidurálist, oxitocint, ráolvasást, mantrát... akármit, bármit?

A vége felé már azt sem tudom, merre vagyok arccal előre. Csinálom, amit mondanak. Lélegzem, amikor mondják, nyomok, amikor mondják, pihenek, amikor mondják. Ketten fogják a térdemet, mert a kimerültségtől megállíthatatlanul remegnek a lábaim.

- Mikor lesz vége – lehelem az orvosomnak. Látom az arcán, hogy velem együtt küzd. A szeméből biztatást és erőt olvasok ki. A férjem mögöttem ül, a hátamat odafeszítve újra nekiveselkedek a feladatnak. Nem hittem volna, hogy van még bennem ennyi erő... Hallom, ahogy felsír. Én is sírok. A férjem is könnyezik. Megszületett a családunk.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.