Attól féltem, hogy ha magammal foglalkozom, azzal a gyerekektől veszem el az időt, de ráfáztam

Kis korkülönbség, szoros testvéri kapcsolat – vallottam, így született hat év alatt három csodálatos gyermekem. Életük első évei a szoptatáson túl a kalandokról szóltak. Mindig mentünk valahova, felfedeztünk újabbnál újabb dolgokat. Közben odafigyeltem, hogy jókor, jókat egyenek, eleget igyanak, a pelus legyen tiszta – az én csemetéim tényleg mindig elégedettek voltak az életükkel, én pedig anyaként önmagammal.

Aztán eljött az óvodáskor, én visszamentem a korábbi munkahelyemre dolgozni. Jó volt újra felnőtt közösségben (is) létezni, de rettenetesen hiányoztak a gyerekek. Ráadásul a 8+ órás munkaidő nem éppen családbarát megoldás. Nem ettem, nem ittam, hogy legalább az ebédidővel csökkentsem a munkaidőmet. Majd döntöttem: ha nem kapok a cégnél részmunkaidős állást, továbblépek. Nem kaptam, így másik céghez jelentkeztem. Az állásinterjún be kellett mutatkoznom, megtettem:

„Kiss Beáta vagyok, három gyermekem van..." – és itt meg is állt a tudomány. Az interjúztatók mosolyogtak, azt mondták, bátor dolog felvállalni, hogy a gyerekeim a legfontosabbak, sok boldogságot kívánnak a családunknak, de nekik most több kell ennél. Ezek után a férjemmel megbeszéltük, hogy egy jó ideig a klasszikus családmodell mellett tesszük le a voksunkat, én pár évig „csak" a gyerekekkel és a háztartással töltöm az időmet.

Így is lett. A nyári szünet csodálatosan telt, azt csináltunk, amit csak akartunk, de aztán eljött az iskolakezdés, ráadásul a középső akkor lett elsős. Délelőtt takarítottam, főztem, ebéd után mentem a gyerekekért az oviba, suliba, ők lepihentek, én tovább pörögtem, terveztem a délutánt, játékokat találtam ki, tanultunk a nagyokkal, kisebb kirándulásokat szerveztem, a cél az volt, hogy minél többet mutathassak nekik a világból.

Aztán egyik délután, miközben a gyerekekkel iskolából, oviból hazafelé éppen „új útvonalat" fedeztünk fel, hirtelen rám tört valami megmagyarázhatatlan, kellemetlen érzés odalent. Nem kívánom senkinek azt a kínt. Majd kérlelhetetlenül bejelentkezett a vizelési inger is, így a programot magyarázat nélkül megszakítva, lóhalálában vágtattam haza a három gyerekkel, akik döbbenten és elkeseredetten vették tudomásul, hogy a mai kalandnak lőttek.

Hazaérve az első utam a vécére vezetett, s bár nem sokat tudtam pisilni, amit igen, az durva szúró-égő érzés kíséretében távozott a húgyhólyagomból. Fogalmam nem volt, mi bajom, ilyen velem azelőtt soha nem fordult elő. Felfáztam volna? 25 fokban? Elvetettem a lehetőséget, ahogy azt is, hogy valami hüvelyi fertőzést szedtem volna össze, hiszen sehova nem jártam, nálunk a fürdőszoba mindig tiptop volt, még otthon sem gyakran láttak pisilni, nemhogy máshol. A férjemre kezdtem gyanakodni, aki kikérte magának a vádaskodást. Ekkor kezdtem a neten kutakodni...

Hólyaghurut. A tüneteim és a kialakulásuk alapján szinte biztos voltam benne.

Megijedtem. Akkor holnap irány az orvos, jön az antibiotikumszedés, amit mindig is igyekeztem elkerülni? De rövid kutatás után megnyugodtam: ha a korai szakaszában sikerül elcsípnem a fertőzést, nem kell sem orvos, pláne nem antibiotikumkúra. Léteznek olyan baktériumellenes hatású gyógynövényekből készült, recept nélkül is kapható készítmények, amelyek segítenek a fertőzés korai tüneteinek csökkentésében. Sokat segíthet ilyenkor a bőséges folyadékpótlás, amire már hónapok óta nem figyeltem oda.

A férjemtől nem győztem bocsánatot kérni, amiért hirtelen ijedtségemben őt okoltam. A készítményeket beszereztem, alkalmaztam, ittam és pisiltem eleget, a tüneteim pedig napok alatt enyhültek. Nincs az az iskolakezdés, gyerekprogram és háztáji munka, ami indokolná, hogy ne figyeljek oda magamra. Annál is inkább, mivel én vagyok a család szíve és motorja, ha valakinek, hát nekem működnöm kell, nem is akárhogy...

A cikk megjelenését a Phytotec Hungária Bt. támogatta.