Három különbség a férjem és a pasim között

Miután ezer meg ezer alkalommal végighallgattam házasságszkeptikus ismerőseimtől, hogy nem számít a papír, és minek ez a felesleges cécó, hiszen ugyanazok az emberek maradunk az esküvő utáni vasárnap is, mint az előtte lévő pénteken – kíváncsian figyeltem, hogy vajon változik-e valami pusztán attól, hogy már nem a pasimat szeretem, hanem a férjemet. És most kapaszkodjon meg minden házasságellenes olvasó: változott. Méghozzá jó irányba!

Ezek nem nagy dolgok. És nem is tudom garantálni, hogy mindig és minden esetben ez fog történni az összes párral, amelyik oltár elé áll, de velünk ez történt a Nagy Igen után.

1. Kapcsolatból család

Persze a lagzi másnapján nem éreztem a macskajajon kívül semmi különösebb változást, ám egész rövid idő alatt elkezdtem egy minőségbeli különbséget felfedezni: család lettünk. Egészen az esküvőig két ember voltunk, akik összetartoztak. Ő és én. De házasságunk révén egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy család vagyunk.

Persze a gyakorlat szintjén nem változott semmi. De az üzleti életben is érezzük, hogy nem mindegy, hogy egy kőműves, egy vízvezeték-szerelő és egy szobafestő „csupán" együttműködési megállapodást köt, vagy inkább egy közös, kivitelezéssel foglalkozó céget alapít.

Ugyanúgy csinálja mindenki a dolgát mindkét esetben, de a legtöbb üzleti sikertörténet mégis cégalapítókhoz kapcsolódik. Mert ezentúl nemcsak együttműködöm a másikkal – mert úgy döntöttem –, hanem a közös kis szekerünket toljuk.

2. Mi az, hogy a „pasim"?

A pasim lehet a srác, akivel összejöttem pár hete, de nem túl komoly a dolog. A pasim lehet a srác, akivel azért jöttem össze, mert elegem lett a magányból. Sőt lehet, hogy ő az egyik pasim, a több közül! De a férj – jobb esetben – az más tészta.

Garantáltan ő az, akivel igazán komolyan gondolom. Akivel összetartozom, akit józan ítélőképességem teljes birtokában kiválasztottam a 3 milliárd férfi közül, és mellette tettem le a voksom – aztán lesz, ami lesz. Ő a családom, akiért felelősséget vállaltam.

Első körben az tűnt fel, hogy a környezetem nagyobb tisztelettel viseltetik a magánszférám felé. Ha arra hivatkozva léptem le korán egy iszogatásról, hogy „bocsi, vár otthon a pasim" – jöttek a hőbörgések. De amióta azt mondom, hogy „bocsi, indulok haza a férjemhez", egyből mindenki sokkal megértőbb. Hiszen ebben a szóban, hogy férj, benne van az, hogy ő életem legfontosabb elköteleződése, amit nem hanyagolhatok el.

Persze, mondhatnám úgy is, hogy „lassan mennék haza a pasimhoz, aki nekem mindennél fontosabb, és még soha semmit nem gondoltam ilyen komolyan, mint a vele való kapcsolatomat" – és ugyanezt a hatást váltanám ki. De lássuk be, ez nem életszerű.

Aztán persze ott van a szavak ereje.

Minden kapcsolatban vannak mélypontok. Ilyenkor a másikhoz fűződő érzelmeinkbe próbálunk kapaszkodni – amit nagyon nehéz előidézni azokban a pillanatokban, amikor az üvöltözéstől megfáradva zokogunk a konyhapadlón – a válást fontolgatva.

Ilyenkor minden kapaszkodó jól jöhet. Egy régi emlék a szerelem hajnaláról, vagy a közös jövőkép felidézése. Például ilyen kapaszkodó lehet annak a szónak a tudatalatti rögződése, hogy „férj". És ezzel együtt minden hozzá kapcsolódó fogalom: a bizalom, a felelősség, az összetartozás, a szeretetszövetség.

Néha persze akkora a baj, hogy ez se elég. De legtöbbször, ha találunk a lelkünkben még egy kicsike-kis erőt, ami átlendít a mélyponton, egy még szebb, még mélyebb, még varázslatosabb szintjét ismerhetjük meg a kapcsolatnak és a szerelemnek.

3. Az ígéret szép szó

Mint már vázoltam, a kimondott szónak ereje van. Ilyen az ígéret is. Persze van különbség ígéret és ígéret között. Más egy szenvedélyes pillanatban a takaró alatt elsuttogott ígéret és más egy nagy nyilvánosság előtt felvállalt fogadalom.

Mindegy, hogy ténylegesen hány meghívott nézi végig azt, hogy örök hűséget fogadunk egymásnak.
Mert minden alkalommal, amikor valaki előtt kimondom, hogy a „férjem", kimondom azt is, hogy „ez az az ember, akinek megígértem, hogy mindennél jobban fogok küzdeni azért, hogy mi ketten jól működjünk".

Ugye milyen szép is ez? Gyakorlatilag naponta többször is újra és újra megesküszünk minden ember előtt, aki hallja, hogy férjnek és feleségnek nevezzük egymást!

Ez például válsághelyzetben erőt adhat a megoldás megtalálásához:

Mind hallottunk már olyan nagy szerelmekről, amik egy-egy félreértésen alapuló vita hevében értek véget. Az egyik rávágta a másikra az ajtót, és elviharzott. Aztán valahogy úgy maradtak. Pedig mindketten szerették volna tisztázni, csak egyszerűen túlhúzták a duzzogást.

De ha ezt egy házasságon belül játssza el valaki, az nagyon ciki. Mások előtt is, de főleg önmagunk előtt. Senki sem akar olyan ember lenni, akinek egy piszlicsáré presztízskérdés többet ér, mint az az ígéret, amit a legnagyobb hittel élete párjának tett...

Néha csupán ennyi hiányzik ahhoz, hogy erőt tudjunk magunkon venni, és bocsánatot kérjünk.

A házasság a szerelem kamillateája

Összegezve, szerintem a házasság ad egy pluszt a kapcsolathoz. Ahogy a kamillatea ad egy pluszt a gyógyuláshoz. Néha pedig csak egy kis plusz lendület hiányzik ahhoz, hogy legyőzzük az akadályokat.

De attól még nem hülyeség megfázás esetén meginni egy jó kis kamillateát. Ahogy szerelem esetén sem hülyeség nyélbe ütni egy jó kis házasságot.

Nyitókép: iStockphoto