Szerelem második látásra: akiket a sors egymásnak teremtett, azoknak találkozniuk kell

Akiket a sors egymásnak teremtett, azoknak mindenképpen találkozniuk kell valahol. Jó esetben még ebben az életben. Sosem fogja már elfelejteni azt a pillanatot, amikor először meglátta azokat a gyönyörű gesztenyebarna szemeket azon a bizonyos internetes társkereső oldalon.

Egy keserédes őszi délutánra esett az első randijuk, a belvárosi kávézó hangulatos miliőjében. Amikor belépett a Puskin nosztalgikus világába, egy időre maga mögött hagyta a város zaját, éppúgy, ahogy a lelkében dúló háborút is. Meleg-barna kordzakóban érkezett a fiú, és ahogy mellé ült a kis kerek asztalkához, érezte, hogy egy megkülönböztetett helyet is elfoglalt a szívében. Végtelennek tűnő beszélgetés vette kezdetét és talán sosem fogyott annyi hosszú kávé és capuccinó egy asztalrendelésnél, mint akkor, azon az estén.

Zárásig maradtak. A fiú felsegítette a lány kabátját és hazavitte az érettmeggy-színű autójával. A csók elmaradt, ahogy a következő találkozás is sokáig váratott magára. A lány nem értette. Nem volt egyértelmű, miért nem keresi a srác.

Persze tudta, jól tudta, hogy elég problémás az élete már önmagában is, és a másiké sem volt sokkal egyszerűbb, mégsem akarta elfogadni a döntést. A döntést, hogy ennyi volt. Nem lehet csak ennyi. Ez több, mint barátságnak ígérkezett...

Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok. A helyes barna, a legváratlanabb helyzetekben bukkant fel. Valahogy mindig akkor, amikor szükség volt rá, amikor baj volt. Mintha megérezte volna...
Többet nem akart, de kevesebbet sem. A búcsúzásnál félreérthető helyekre adta azt a puszit.
Reményt ültetett a lány szívébe. Annak a nőnek a szívébe, aki egyedül volt a lányaival.

Kereste az Igazit. És, akinek ez pont elég volt ahhoz, hogy ne tudja elfelejteni.

Esténként várta a Csodát és a Királyfit. Nyitva hagyta az ablakot, hátha meghallja a ház elé gördülő autó felbúgó motorhangját. Kibontott egy üveg bort és a fiú kedvenc cigarettáját is jól látható helyre rakta. Biztos, ami biztos. Mit tudott még akkor ő a Titokról, a Vonzás Törvényéről... semmit.
Mégis minden este újra és újramanifesztálta a találkozást.

Elkezdett írni egy blogot és akkortájt születtek a mély, szerelmes versei és azok az udvari lépcsőfordulóban írt dalszövegek, amiket sós, kövér könnyei között vetett papírra.

És mire az utolsó hópehely is elolvadt azon a télen, majdan kibújni látszott az első hóvirág, bekopogott a Tavasz és vele együtt a már jól ismert gesztenyebarna szempár is visszaköszönt az ajtóból. Kiderült, hogy többen olvasták a blogot, mint ahogy azt gondolta a lány.

A fiúnak elég volt egyetlen sor az anonim bejegyzésben, hogy magára ismerjen és utána járjon a sorok mélyebb üzeneteinek. Amikor kinyitotta az ajtót, szíve a torkában verdesett, Hogy húzza az időt, kávéval kínálta a fiút... Akkoriban instant volt csak otthon, három az egyben, de kapóra jött. A harmadik korty után nem bírták tovább. A fiú áthajolt az asztal fölött és szorosan magához ölelte őt, aztán megcsókolta. Ez volt az a csók, ami örökre összekötötte a szétszakítottakat. Ami előre vetítette a jövőt, s láthatatlan kört rajzolt köréjük, így megírva az elkerülhetetlent. Aztán érzékeny búcsút vettek egymástól és az ajtó bezárult.

A lány még hosszasan nézett utána az ablakból, szemeivel követve az autót, ahogy fényszórói távolodnak, majd eltűnnek a játszótér mögötti keskeny utcában. Csendes napok következtek. Néma, ólomsúlyú hetek és hónapok... Aztán túl sok idő telt el ahhoz, hogy megértse, ez így nem mehet tovább.

Kézbe vette hát az életét és újra kezdte egy másik fiú oldalán.

Idővel elhitette magával, hogy biztonságra lelt, nyugalmat talált, ám sehogyan sem hagyta nyugodni az érzés, hogy eltűnt az életéből az az egy valaki, akit igazán tudott volna szeretni.

Hogy felejtsen, vidékre költözött és nyitott egy kávézót. Amolyan romantikus találkozóhelynek szánta, ahol összejöhetnek az emberek és egy finom süti, kávé, forró csoki mellett kiönthetik a szívüket egymásnak. Öt éve már, hogy elcsattant az a csók, és kicsukta életéből magát a Szerelem. Épp a kávézó teraszán szolgálta ki a vendégeket, és gondolataiba merülve fontolgatta a közelgő esküvőjét, - hamarosan 40 lesz, ideje talán végleg kikötni valaki mellett.- amikor egy ismerős hangra lett figyelmes. Lassan megfordult, és nem akart hinni a szemének.

Mert akiket a sors egymásnak teremtett, azoknak mindenképpen találkozniuk kell valahol.
Jó esetben, még ebben az életben. És, nekik ez megadatott. Amikor arra gondolsz, feladnád, jusson eszedbe kettejük története...

Nyitókép: Shutterstock