Egy életre megtanultam a nagymamámtól, hogyan bánik egy okos asszony az urával

házasság kibeszélő nagyanya férj kommunikáció
Apai nagymamám csöndességében erős asszony volt. Soha nem hallottam, hogy felemelte volna a hangját, de tartása, parancsoló és szálfaegyenes termete, tekintetének ereje mindenkire hatással volt.

Éles arcéle, sasorra és büszke fejtartása különösen széppé tették és mindenki, aki csak a közelében volt, pontosan tudta, hol vannak a határok, mit és meddig lehet tenni, mondani. Mindig, mindenki tisztelettel beszélt vele, a szomszédos férfiak tatámat ritka szerencsés fickónak tartották, amiért nagyanyám őt választotta. Egyszer odáig fajult a helyzet, hogy a saját férjétől még a kezét is megkérték, amit tata nagy humorral és megértéssel kezelt.

Ritka összehangolt párost alkottak, már a legelső találkozásuk is regénybe illő volt, a folytatás pedig egyenesen kalandos. Annyit mondhatok csak, formabontó, megbotránkozást keltő és kitagadást maga után vonó szerelem volt az övék. Persze, egy idő után megenyhültek az örömszülők is és helyreállt a béke, de a lényeg az, hogy a szerelmüket, az összetartozásukat soha, semmi nem tudta megingatni. Tata nem járt el otthonról, ha bárhova kimozdultak, azt együtt tették, s a havi bevétel is mindig mama asztalán landolt, hogy aztán azt a kellő körültekintéssel és belátása szerint szétossza és gazdálkodjék belőle.

Történt egyszer, hogy tatának új barátja akadt. Onnantól kezdve az öreg el-elkezdett kimaradozni, hiszen az ominózus barát szerette a bort, amivel nem lett volna probléma, ha mértékkel és otthon fogyasztják időnként, de a cimbora a borivásnak a kocsmában történő változatát kedvelte, tata pedig vele tartott.

Minden alkalommal késő éjjel, hajnalban ért haza, finoman fogalmazva is illuminált állapotban. Nagyanyám egy ideig szépen kérlelte, mondogatta: Miska, gyertek inkább ide, szívesen látjuk a barátodat is, ne járj el a kocsmába, mint egy tróger és pláne ne verd el a pénzünket italra.Hiába, tata egyre többet maradt ki.

Ekkor tanultam meg - ahogyan mama kezelte a helyzetet -, hogy mekkora ereje van a csöndnek és a megfelelő, jól megválasztott kommunikációnak. Az történt ugyanis, hogy a szokásos esti szertartásunk megváltozott: az addig mindig nyitva hagyott nagykaput kulcsra zárta és fürdés után az én úrinő nagyanyám fogta magát és nagy gonddal elkezdett öltözködni. Selyem pizsamát húzott, takaros tincsekbe fésülte a haját, feltett egy kis rúzst, rózsavizet és úgy ültünk neki tévét nézni.

Forrás: Shutterstock

Egyáltalán nem látszott rajta, hogy feszült vagy szomorú lenne, halálos nyugalommal nézte velem a filmet, majd amikor vége lett, kártyáztunk és beszélgettünk. Egyszer csak, sok óra múlva hallottuk, hogy csikordul a kilincs, majd megint és újra. Gondolom, nagyapám el sem tudta képzelni mi történhetett, hogy ki lett zárva a saját birtokáról, de talán az alkohol mámor okozta, nem mérte fel a helyzetet és sokáig próbálkozott az ellenálló kilinccsel. Végül beadta a derekát és kopogott. Mama rezzenéstelen arccal várta ki a koppantásokat és utána sem kapkodta el a dolgot. Kimért, lassú léptekkel kisétált a kapuba, ráérősen kinyitotta, és nagyra nyitott tekintettel, álmélkodó hangon szólalt meg:

- Jaaaaa, te vagy az?

Én életemben nem hallottam még azt, amikor a közmondás szerint valakinek leesik valami, de esküszöm, akkor hallottam a koppanást. Tata rémülten meredt nagyanyámra, aki kicsinosítva, sminkelve, illatosan állta el a kapu bejáratát.

- Miért, hát kit vártál? - kérdezte.

- Hát nem téged - hangzott a válasz, és mama hátat fordítva szépen lassan visszasétált a házba.

Tata leforrázva kullogott be utána, szépen megtisztálkodott, egy hang nélkül bebújt a dunna alá. Egész éjjel hallgattuk, ahogy forgolódik, nyögdécsel, sóhajtozik. Senki sem aludt azon az éjjelen, viszont onnantól nagyapám soha többet nem maradt ki. Egyetlen szó sem esett köztük az ominózus esetről és újra szent volt a béke. Akkor, gyerekként csak csodálkozva figyeltem ezt a probléma megoldást, nem ehhez voltam szokva, nem láttam addig ilyesmit, fogalmam sem volt róla, mi történt, csak azt éreztem, itt valami fontosat tanultam.

Felnőttként, sok kudarc után kezdtem el kommunikációs technikákat tanulni, alkalmazni, s akkor értettem meg, az ordításnál a csöndes belső erő, a nyugalom, a határozottság és egy jól megválasztott pillanatban történő, jól megválasztott módszer hidegzuhanyként hat anélkül, hogy a másikat a sárba tiporná. Egész életre szóló, pozitív örökséget kaptam így a nagyszüleimtől a párkapcsolatok terén.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.