kibeszélő sérelem kapcsolat seb fájdalom
A legtöbb ember arra a kérdésre, hogy "Hogy vagy?", "Mi újság?", az esetek többségében azt válaszolja: minden rendben. Pedig ez nem igaz. Mégis rutinná vált, hogy elnyomjuk a bennünk dúló háborúkat.

Az elmúlt hónapokban azt vettem észre magamon, hogy belekerültem egy negatív spirálba, ami szépen lassan beszippantott és elkezdett lefelé húzni. Minél erősebben akartam küzdeni ellene, annál mélyebbre kerültem. Állandó túlórák, nulla magánélet. Emlékszem, hónapokkal ezelőtt tökéletes időpontban jött a munkahelyváltás, mivel épp akkor voltam túl egy fájdalmas szakításon, és ideálisnak tűnt a munkaterápia. A sebeimet a munka tapaszaival próbáltam elfedni, mert úgy éreztem, nem vagyok képes még egyszer megküzdeni ennyi fájdalommal.

Nem tudom megint újrakezdeni. A lelkemben tomboló szüntelen viharok okozta káoszról eközben megpróbáltam nem tudomást venni. A lehető legmélyebbre temetni. Egy idő után pedig már a saját életem is csak egy idegen helynek tűnt, ahová fogalmam sem volt, hogyan kerültem.

Felkelni, dolgozni, még egy kicsit dolgozni, hazaesni, tusolni, aludni, majd ugyanez elölről. Még egy projekt? Persze, hogyne! Csak azzal nem számoltam, hogy az eltemetett fájdalom, a sérülések nem fognak elmúlni, hanem csendben, ápolás hiányában egyre mélyebbek lesznek. Aztán egy nap jött valaki, és a tapasznak le kellett volna kerülnie... Soha ennyire kívülálló nem voltam még egy kapcsolatban, ami végül - talán pont emiatt - soha nem lett kapcsolat.

Ezután merészkedtem vissza önmagamhoz, hosszú idő után először, hogy felmérjem az elmúlt egy évben felhalmozódott károkat. És őszintén? Soha életemben nem menekültem még el az újrakezdéstől, és soha ennyire nem voltam még mérges magamra, mint most, amiért megtettem. Hiszen majdnem hagytam egy rosszul elsült kapcsolatnak, hogy csata helyett az egész háborút megnyerje.

Az emberek többségének fogalma sincs róla, hogy milyen sérelmeket hordoz magában, amelyeket mind a múltjából hozott, és az évek során jó mélyre söpört.

Vagy egyszerűen nem vesznek róla tudomást, ugyanis akkor a sebeket fel kéne tépni, és hát ugye azt ki szereti? Közben egyvalamit felejtenek el: feldolgozni. Feldolgozni, megélni a fájdalmat, megérteni a leckét, elfogadni, és végül elengedni. De vajon milyen következményei lehetnek mindennek?

A válasz pedig itt van körülöttünk, és járványként szedi áldozatait a 21. században. A magány elkerülésén, félelmeken, de leginkább sérelmeken alapuló "kapcsolatok". A másik telefonját fél szemmel kémlelő, "Ki írt-hova mész-engem miért nem hívsz-biztosan szégyellsz, vagy van valakid" démonok csatájának kereszttüzében élünk.

Forrás: Shutterstock

Hogyan is bíznánk a másikban, ha magunkban sem tudunk?

Mert aki önmagában bízik, az ismeri önmagát, minden hibájával, a múltjából hozott sérelmével, szorongásával együtt. Tudja, milyen démonok leselkednek rá, milyen szemetet kell eltakarítania, mielőtt újra beenged valakit a portájára. Hiszen minden kertben ott van megannyi gyönyörű virág. A kérdés az: mennyire hagyjuk, hogy a gaz elburjánzon körülötte?

Valójában a saját démonaink mérgezik meg és szabotálják a kapcsolatainkat. Valójában mi magunk vagyunk az egyetlen gátja a boldogságunknak. Önmagunk csatái elől menekülünk. Közben pedig észre sem vesszük, mekkora sebeket hagyunk a másikban a sajátjaink által - és ez jó ideje így megy. A fel nem dolgozott sérelmeinket tálaljuk fel főételnek, és csodálkozunk, ha senki nem lakik jól vele.

Kapcsolatokba menekülünk - miközben az előzőt még ki sem hevertük -, azt remélve, hogy az majd begyógyítja a sebeinket. Az emberek többsége azt mondja, készen áll az újra, pedig valójában csak áthordja a szemetét más portájára, hogy ott is hagyjon belőle "egy keveset".

Aztán mégis mi lesz? Hogyan várhatunk szerető ölelést, ha még ott vannak a másik által hagyott kések a hátunkban? Hogyan várhatjuk a másik embertől, hogy a mi sebeinket ápolja? Akkor az övét ki fogja? Azt majd mi? És akkor mégis miért szaladunk el a saját problémáink elől? Miért lenne könnyebb a másik portáján sepregetni?

Egyáltalán, tisztában vagyunk azzal, hogy gyakorlatilag már az elején halálra ítéljük a kapcsolatainkat a mélyre ásott, fel nem dolgozott problémáinkkal? Könyörgöm, a vendégeidet sem szívesen engeded be, mielőtt rendbe nem szeded a lakást, ugye? Miért lenne ez másképp az életeddel?

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.