projekt kibeszélő telefon egyeztetés mobiltelefon
A minap a villamoson ülve munkaügyben nyomkodtam a telefonomat. Persze, mindig ügyelek, hogy azért érzékeljem a külvilágot - például ha egy idős hölgy vagy úr felszáll, megnézem, hogy le tud-e majd ülni, vagy át kell adnom a helyem.

Nos, ez nem ez az eset volt. Bőven volt hely, hamarosan le is huppant velem szembe egy nem túl idős, de már éppen a bácsi kategóriába eső úr. Belebámult az arcomba és elkezdett morogni. Én lassan hátrébb húzódtam, kicsit sem értve, mi történik. Aztán leesett, hogy így fejezte ki a méltatlankodását, amiért már megint egy olyan fiatalt lát, aki a telefonjába bújt.

Ezen aztán elgondolkodtam. Amúgy sem vagyok híve az ítélkezésnek, de ez kifejezetten rosszul esett. Alapvetően én is utálom, ha valaki nyomkodja a telefonját, ha kell, ha nem. Mert létezik egy bizonyos fajta íratlan telefonhasználati etikett, ami az elmúlt években iszonyat sokat változott. Korábban csak arról szólt, hogy 21 óra után nem hívjuk fel Erzsi nénit. Ma már azt is magában foglalja, hogy a vasárnapi ebéd közepén ne csetelj a haverokkal. Ez mind oké is...

Viszont ma már szinte népbetegséggé vált - többnyire az idősek körében, de más korosztálynál is -, hogy elítélik azt (és élből puffognak rá), akinek telefon van a kezében, és esetleg még használja is.

Ezt szörnyűnek találom. Hiszen honnan tudom én, hogy a másik éppen nem az édesanyjával csetel, vagy nem a beadandóját írja, és azért pötyög olyan hevesen a gépelésre is használható telefonján?

Forrás: Shutterstock

Hogy jövök én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem a fontosságát annak, amit csinál? Persze nem akkor, ha épp randin van, vagy bármilyen társasági életet kellene éppen élnie, mert akkor valóban gáz. Ám amikor a villamoson ülve telefonozik valaki, áldásom rá! Már csak azért is, mert látom a másik oldalt, és ismerem az esetleges okokat.

Több munkám van, időnként 4-5 projektet viszek egyszerre, ami levelezéssel, egyeztetésekkel, információk gyűjtésével jár. Mindemellett legalább napi két órát utazom buszon, metrón, villamoson. Próbálom ezeknek az utazásoknak minden percét kihasználni és hasznossá tenni, és amit lehet, elintézek közben telefonon.

Azt már megszoktam, hogy rosszallóan néznek, de nem érdekel, mert az ítélkezőknek gőze sincs arról, hogy épp egy projektet zárok, vagy a következő megbeszélésemet szervezem. Ám szerintem a metrón, ismeretlenek között az sem bűn, ha csak úgy lazításként olvasok a telefonomon. Mivel lenne jobb, ha bambán bámulnék ki az ablakon, vagy a többiek arcát mustrálnám, esetleg együtt zsörtölődnék a mellettem ülő nénivel?! Semmivel. Amíg átadom a helyem, vagy arébb húzom a lábam, ha kell, addig kinek mi köze ahhoz, hogy mit csinálok?

Szóval jó lenne, ha nem ítélnénk el rögtön másokat. Ha nem szólnánk folyton bele egymás dolgaiba - főleg úgy, hogy nem vagyunk tisztában a körülményekkel. Talán akkor egy sokkal szebb világban élnénk.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.