kibeszélő lélek érzés béklyó gyávaság
Lelkünk legmélyéről imádtuk egymást, a kimondhatatlannál és leírhatatlannál is jobban. Akkor is egymásra gondoltunk, amikor dolgoztunk, a kollégánk kérdésére válaszoltunk vagy az ebédünket fogyasztottuk.

Számomra nem volt olyan, hogy nélküled, és te sem létezhettél nélkülem. Szárnyaltunk és lebegtünk, jóval a föld felett, mert a mindenséget nyújtottad számomra, és én is az lehettem neked. Jó volt mindent odaadni, szeretni téged, csókolni az ajkadat, jó volt érezni a kezedet a derekamon, a ragaszkodásodat a szívemben.

Sosem kellett átlépnünk a határokat, mert számunkra nem léteztek, célok és tervek viszont annál több. Elbújni kettesben a világ elől, ölelni vágytunk szüntelen: mindent együtt csinálni és sosem távolodni el a másiktól. Csodás emlékként őriztük a tegnapot, vágyakozva vártuk a holnapot. Nem tudom, hogyan, de mindig képesek voltunk fokozni a szerelmünket, figyelmünket.

A reményt pedig lángoló érzéseinkkel éltettük: egyszer könnyedén, máskor fájón nehezen. Megjelentek azok a pillanatok, amikor éreztük, hogy tennünk kell valamit kettőnkért, méghozzá azonnal, csak azt nem tudtuk pontosan, hogy mit. Te várni akartál a megoldásra, én viszont hiányt éreztem, feszítőt, nehezet, felemésztőt, mert volt valaki, akitől nem tudtál szabadulni - mert a bilincset, amely hozzákötött, nem te zártad a kezedre.

Forrás: Shutterstock

Régóta láncolt ahhoz, aki már nem tudott szeretni, csak bántani: okolni, elvárni, fenyegetőzni, hogy mindent elvesz, amid csak van, és nem hagy meg neked sem méltóságot, sem tekintélyt, sem érzéseket.

Nem hitted el, hogy valóban megteszi, mégis féltél, mert nem tudtad biztosan, mire képes. Mi lesz, ha nemcsak az elmúlt húsz év kemény munkáját és annak gyümölcsét veszíted el, hanem a szerelmünket is? Nem mertél kockáztatni, felállni, és határozottan elindulni felém. Inkább maradtál megbéklyózva, állandóan egy helyben toporogva, miközben a lelked hangosan segítségért kiabált, és a szíved utánam vágyott. Mégsem jöttél, pedig sokáig vártam rád.

Aztán keserűen tudomásul vettem, hogy van, amikor a közös jövőhöz nem elég szeretni. Van, amikor a mindennél is több kellene a boldogsághoz, vagy éppen ezerszer kevesebb - és van, hogy a szívünk sokkal jobban fáj, mint amiről azt hittük, elviselhető. Az idő pedig halad, de nem segít, nem old meg semmit, csak felhalmozza a kérdéseket, miközben kételyeket támaszt bennünk.

Mert nincs az a varázsszó, mely megmagyarázná, hogy két ember, akik ennyire szeretik egymást, miért folytatják külön utakon... Miért szenvednek évekig vagy akár életük végéig, mikor a közös boldogság már a következő pillanatban az övék lehetne?

Persze, a jövő még hozhat reményt és váratlan örömöt, amikor rádöbbenünk, hogy történhet még csoda. Talán egy napon mégiscsak lerázod magadról a béklyókat, és felszabadult lélekkel kopogtatsz az ajtómon.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.