figyelemhiányos hiperaktivitás kibeszélő hiperaktivitás gyereknevelés ADHD
Vasárnap reggel fél hat. "Anya, anya!" - ébreszt a fiam. "Gondolkoztam a végtelenről. A végtelennek nincs értelme egyetlen ember számára, hisz soha nem számolhat el addig. Talán, ha az emberiséget nézzük, akkor lehet. De! Egy ember életében teljesen biztos, hogy a végtelen értelmetlen. Érted, anya?"

És csak mondja, és mondja. "Túlbeszélés", így hívja a szakirodalom.

Ő Marci, ADHD-s. De ekkor még csak annyit tudtunk, hogy egy nagycsoportos óvodás, aki kíváncsi, impulzív, öntörvényű, akaratos és fáradhatatlan. Ahogy felénk mondják: ötemberes gyerek. Egy év telt el, mire a diagnózist felállították: figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar.

Szülőként nagyon nehéz kezelni ezt a helyzetet úgy, hogy segíteni tudjunk a gyereknek, és ne frusztráljuk őt jobban, mint amit az állapota már eleve kivált. Egyrészt jó volt végre tudni, hogy mi annak az oka, hogy a gyerekünk nem "akar" idomulni a szabályokhoz. Miért nem működnek nála azok a nevelési módszerek, amik más gyerekeknél beválnak.

Másrészt ott álltunk talpig pánikban: Hogyan tovább? Mi lesz vele?

Mire a diagnózisig eljutunk az ADHD-s gyermekükkel, már a mindennapjaink része a stressz. Jön a társadalom felől a kritika:

  • "Nem igaz, hogy nem tudja megnevelni a gyerekét!"
  • "...mert minden rá van hagyva!"
  • "Minek az ilyennek gyerek?"

Addig mantrázza ezt a környezet, hogy egy idő után elkezdesz hinni abban, hogy rosszul csinálod, hogy rossz anya, rossz apa vagy...

Forrás: Getty Images/iStockphoto/laflor/Laflor

Elhiszed, hogy a gyereked azért nem fogad szót a világon senkinek, azért nem törődik a veszélyekkel, azért nem tud hátratett kézzel ülni 45 percet az iskolában, mert béna vagy, rosszul neveled. Hiába bújod a szakirodalmat, és próbálsz ki új módszereket, végül az összes gyermeknevelési könyv a kukában landol. Ha egyik tanács sem válik be, nyilván a te hibád. Ki másé lehetne?

Az önvád később sem múlik el, csak csillapodik. Mindennapos a harc a szabályok betartatásáért otthon és az iskolában, ilyenkor pedig sokszor úgy érzed: egyedül maradtál. Az otthonod Tartarosz, ahol újra meg újra Szisziphoszként görgeted a követ a hegyre.

Abban az időben, pár héttel a diagnózis előtt voltam a legmélyebben. A tehetetlenség fájt, hogy láttam a fiam küszködését, a próbálkozásait, hogy hozzáidomuljon az elvárásokhoz, láttam az akarást benne és azt, hogy mégsem megy. A világ a szigorú szabályai, akár a végtelen, értelmetlen volt számára. Még nehezebb ez egy idegen országban, kivándorlóként, ahol az ember nem ismeri a rendszert, ahol kihívást jelent az is, hogy pontosan értse azt, amit a szakemberek mondanak, vagy, hogy pontosan fogalmazza meg a problémákat.

Még az óvodában ismerkedtünk meg Frau Frei-jal, ő az itteni családsegítő központ egyik pedagógusa. Az ő feladata volt, hogy segítsen megoldást találni Marci magatartás problémáira. Természetesen a gyerek a prioritás, de emellett nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a szülőt is segítsék. És a szülőnek szüksége is van minden segítségre, mert a problémás vagy beteg gyerekkel járó mentális megterhelést képtelenség egyedül feldolgozni.

Szakmai és szabadidős programokat szerveztek. A gyerekeknek fejlesztő csoportot, szüleiknek egy szülői műhely nevű foglalkozást, ahol módszereket mutatnak be, hogy gördülékenyebben menjenek a hétköznapok. Vagy csak kibeszéljék magunkból az épp aktuális problémáikat. Közösséget építettek. Egy szigetet, ahol nem néztek ránk ferdén, ha a gyerek "más".

Frau Frei egy afféle anyafigurává vált számomra: fogta a kezem, segített iskolát, napközit keresni, eljött velünk minden megbeszélésre. Segített megérteni és megtanulni, hogyan működik a német rendszer. Amikor pedig az kellett, tartotta a vállát és megvigasztalt. Két évig volt velünk, és én megsirattam a búcsút. Egyik szemem sírt, a másik nevetett, hiszen a diagnózis felállítása után már nem tévelyegtünk vakon: ha tudod a probléma okát, találsz megoldást is. És a megoldással Frau Frei feladata véget ért.

Nem lettek zökkenőmentesek a hétköznapjaink, de működnek. Vannak súrlódások az iskolában, itthon, jönnek néha igazán nehéz napok, de csiszolódtunk, megtanuljuk egymást. "Te szoktad mondani anya, hogy mindig nézzük a dolgok jó oldalát." - figyelmeztet Marci. És én már tudom, mi az ADHD jó oldala: "Mi sosem unatkozunk!"

Nyitókép: iStockphoto

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.