szerelem kibeszélő magazin optimista manipuláció
"Kerüld a negatív embereket!" "Higgy magadban!" "Merj nagyot álmodni!" Szinte nem telik el úgy nap, hogy ne találkoznék valahol ezekkel a mantrákkal. Nem akarok senkit megbántani, de szerintem az ilyen önsegítő tanácsok erőltetettek és semmitmondóak.

Főleg azoknak, akik nem tudják, és nem is akarják mindig optimistán szemlélni a világot. Én ebbe a csoportba tartozom, bár nem volt ez mindig így. Sőt... Régebben sokkal bizakodóbban és bátrabban vágtam bele az új dolgokba, és nem kreáltam - már előre - vészforgatókönyveket.

A húszas éveim közepén szerelmes lettem egy nálam idősebb férfiba, pár hét alatt összeköltöztünk, és biztos voltam benne, hogy nagyon boldogok leszünk. De aztán megláttam mellette az élet sötét oldalát, és valami megváltozott bennem. Visszafordíthatatlanul. Végérvényesen.

Sokáig úgy viselkedtem, mint egy ötéves kislány: makacsul hittem a mesékben, vágytam a varázslatra, a szárnyalásra. Próbáltam minden erőmmel arra koncentrálni, hogy megfeleljek a párom igényeinek. Kitartottam minden szemétsége ellenére, és igyekeztem pozitívan állni a helyzethez - belesétálva ezzel az önámítás csapdájába. A rózsaszín álmaim manipuláltak, méghozzá olyan ügyesen, hogy észre sem vettem. Beszűkült tudatom elutasított minden rosszat, minden bizonytalanságot.

Sokáig lebegtem ebben a látszatbuborékban, aztán a szakításunk visszarántott a kegyetlen realitásba. Be kellett látnom, hogy a valóság olyannyira eltért a párkapcsolatunkról alkotott elképzeléseimtől, hogy azt már nevetségesnek éreztem. Fájdalmas és elkerülhetetlen volt az elválásunk, de mégis sok mindenre megtanított. Többek között arra, hogy a túlzásba vitt "pozitív gondolkodásnak" komoly veszélyei lehetnek.

Forrás: Shutterstock

A habos-babos vízióim megfosztottak a lehetőségtől, hogy élvezzem a mindennapok örömeit. Mert másokhoz hasonlóan, én is vágytam arra a makulátlanul idilli állapotra, amit boldogságnak neveznek. És annyira túltengett bennem a hit, a derűlátás, és annyira bíztam a férfiakban, hogy azt gondoltam: létezik örök szerelem.

De a tökéletesség hajszolása nem tett elégedetté - és egészségessé -, sokkal inkább szenvedésbe taszított.

Sok sírás és gyötrelem kellett ahhoz, hogy mára azt mondhassam: megtanultam elfogadni a jót és a rosszat is. Mert az életben nem minden csak negatív vagy pozitív, hanem inkább a kettő egyvelege. És az egyik nem is létezhetne a másik nélkül. Ez a felismerés segített abban, hogy elengedjem az irreális elvárásaimat, és tisztábban lássam a saját helyemet a világban.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.