Fontoskodik, nyomaszt és eléri, hogy szarul érezd magad - Ilyen egy SZMK-s anyuka

A következő kijelentésemmel lehet, hogy sokaknál kiverem a biztosítékot, de úgy gondolom, hogy nincs nagyobb lúzer a szülői munkaközösség képviselőjénél. Mondom ezt úgy, hogy amikor a gyerekeim ovisok voltak, én is „belenyúltam a tutiba": hagytam magam meggyőzni arról, milyen remek lesz, ha egy másik anyukával közösen vállalom a nemes feladatot, és együtt közvetítünk nem mindig kedves szülőtársaink és időnként kissé akaratos pedagógusaink között. Mentségemre szolgáljon, hogy kezdő és naiv „gyeses anyukaként" úgy voltam vele, hogy az időmbe belefér.

Hamar rájöttem, hogy a feladat nem hálás, mindig többet akarnak, mint amennyit nyújtani tudok, vagy akarok, az óvónő minisütőt, a szülők új játékokat és eszközöket szeretnének, mindenki mást, és ezek beszerzéséről is nekem kéne gondoskodnom. Ráadásul drága anyatársam, aki a kasszát kezelte, a családjával együtt melegebb éghajlatra költözött, és vitte magával az addig összegyűlt csoportpénzt is. Ezen a ponton le is mondtam, és soha többé nem vállaltam ilyen feladatot sem az óvodában, sem később az iskolában.

Az SZMK-s szülő egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy nő. (Elnézést, de tényleg nem találkoztam még apukával ebben a feladatkörben.) Csoportot hoz létre a Facebookon, melynek kizárólagos adminja lesz, és amibe meghív minden anyukát, apukát, nagyszülőt és testvért. Tanárt nem, nyilván. Az apák 90 százalékban nem reagálnak a megkeresésre, a testvérek nem értik, és nem is érdekli őket, néhány nagyszülő bedől, de azért nagyrészt anyák alkotják a csoportot, tehát nők, ami sok mindent előrevetít.

A tipikus SZMK-s anyuka naponta minimum hatszor posztol, maximum annyiszor, ahányszor csak kedve van, akár naponta tíz rendkívül fontos dolgot is kiír a csoport üzenőfalára, amire lájkokkal illik reagálni, legalább... Éjjel-nappal az iskola weboldalát figyeli, ami ott megjelenik, azt átosztja a csoportba is, ez a napi haton felül van természetesen. Ha az osztályfőnök emailt ír, akkor azt szintén egy bejegyzésben jelzi – „Levelet írt az ofő, nézzétek meg!" -, majd egy következő posztban be is másolja azt. Ő ír valakinek? Ugyanez az eljárás, plusz: „Írtam – képernyőkép -, nem jött válasz/ezt válaszolta – képernyőkép. Üzenet érkezik az e-naplóban? Fenti módszer szerint két újabb figyelmeztetést ad ki a többiek telefonja: a fontos személynek mondanivalója van.

Mert fontos ember, ez egyértelmű, és ezt érezteti is.

Akkor is, ha szövegértésre már másodikban egyest kapna.

Nem értesz egyet vele? Mert hülye vagy! Te nélküle is értetted, mit üzent a tanár? Hazudsz! Ha ő nem érti, te sem! Hogy a gyerekek elmondták otthon, mikor van a kirándulás? Újabb hazugság, az övé nem tudta, és amiről az ő gyereke nem tud, az nincs is!

Szeptemberben a karácsonyra készül, karácsonykor húsvétra, jobb előbb, mint később! Időben dönteni kell, hogy kerek, lyukas vagy szögletes csokoládét kapjanak-e a kölykök. Mi legyen az ofő ajándéka, hány tízezer forintba kerüljön, toronyóra lánccal esetleg, vagy csak simán egy arany nyaklánc? Hány karátos? Vagy küldjük nyaralni? Küldjük, pedig szerinte meg sem érdemli a kedvességét, hiszen ez a tanár tök hülye, soha semmit nem tud, nem ad pontos információkat, hát milyen ofő az ilyen? Gyorsan ír is neki, minden lehetséges helyen és módon felteszi a kérdéseit, amire rajta kívül mindenki más tudja a választ. Persze mindig mindenki nevében ír, ezzel napi szinten lejáratva a kevésbé értelmetlen szülőket is.

„Tornatanár? Azok szeretik a bort, ugye? Persze csak a férfiak! Meg úgy általában a férfiak szeretik az alkoholt, nem? Na, persze, a te férjed nem. Dehogynem! Nekem nem kell hazudnod!" - mondja, és azzal a lendülettel el is dönti, hogy minden férfi pedagógus kap egy üveg bort, a nők meg csokit, mert ők meg azt eszik éjjel-nappal, ő látta. Virágot mindenki kap, meg valami élményutalványt, hogy ne mondják, hogy smucig osztály vagyunk. Mekkora összegben? Attól függ, milyen fontos tárgyat tanít az a pedagógus. Természetesen a fontossági sorrendet is ő állítja fel, mert ehhez is ért. Mindenhez. Meg aztán úgyis az ő lánya adja át az ajándékokat, hátha ér egy ötöst, ráférne...

Pénzügyi kimutatásokat küld, akkor is, ha nincs kiadás. Hiszen ezért golyózta ki az előző SZMK-s szülőt, mert csak akkor küldött, ha volt miről, hát mit képzel ez magáról?! „Van más dolga is, közgazdász, ért hozzá, és megbízunk benne, ha nincs miről beszámolni, akkor nincs miről beszélni" - próbálnak érvelni a többiek, de „Miss Lótifuti a hivatalban" nem enged, ő a nyári szünetben ezt már alaposan átgondolta, minden nap agyalt rajta egy kicsit, és ajánlja magát, mint legalkalmasabbat. Kicsit erőszakosabban is, mint illene, de sebaj! A többiek meg picit cinikusan azt mondják: „Csináld csak, köszönjük!" Ez az egyik módja, hogy valakiből SZMK-s legyen.

De van, aki más módon éri el, hogy övé legyen a hőn áhított pozíció: amikor a szülőin felteszik a kérdést, ki vállalja, ő látványosan nem akarja. A többi szülő, aki tényleg szeretné megúszni, észreveszi, nógatni kezdi, vállalja már el, de nem, mert ő már olyan sokszor volt, az összes gyerek osztályában vállalta már a feladatot, eldöntötte, hogy ebben az évben nem adja be a derekát. De addig mondják a többiek, ameddig azt mondja: „A férjem meg fog ölni, de egye fene, vállalom. Arra gondoltam...." - és már sorolja is régóta dédelgetett terveit.

Ekkor mindenki megkönnyebbülten felsőhajt: idén is megúsztuk. Az "újdonsült SZMK-s" pedig magában kuncog, mert hiszi, hogy bevált a terve, nem is sejtve, hogy szülőtársai azon röhögnek magukban, hogy mekkora egy balek.

Nyitókép: Shutterstock