A férjem külföldön, én itthon a gyerekekkel - egyikünknek sem könnyű

Fél szemmel Kristófot nézem, aki a konyhaasztalnál az etetőszékében ülve a zabkásáját kanalazza a szájába. Leginkább a szájába, mert azért bőven jut mellé is. Anna feje a vállamon pihen, fél kézzel egyensúlyozom a telefont.

– Igyál egy kávét, nyújtózz egyet! Van még egy kis idő a kezdésig, ugye?

– Fél óra – feleli a férjem.

– És milyen a hely?

– Elég jól néz ki. A cég mindig kitesz magáért. De semmi kedvem az egészhez! Kiborító, hogy iderángatnak minket hétvégén! Komolyan mondom, hogy a főnöknek eszébe sem jut, hogy a vállalatnál családos emberek is dolgoznak?! Szívesebben tölteném a hétvégét a feleségemmel és a gyerekeimmel! – dohog Zsolt.

– Ezzel jár, ha az ember értékesítési igazgató egy nagyvállalatnál – mosolygok a telefonba.

A férjem mormog valamit, de nem értem, mert a szemem sarkából látom, hogy Kristóf a kezével megbillenti a tányérját, ezért a telefont az asztalra teszem, és az utolsó pillanatban nyúlok oda, hogy elkapjam a zabkását. Visszateszem elé, és megborzolom szőke buksiját.

– Milyen szépen eszel! Nagyon ügyes nagyfiú vagy már! – mosolygok rá.

Felnéz rám, hatalmas kék szemeiben boldogság úszik, és szélesen rám vigyorog. Mint mindig, csordultig telik a szívem szeretettel.

– Bocs, itt vagyok – veszem újra kézbe a telefont –, csak majdnem volt egy kis baleset a zabkásával. Mit mondtál? Mert az utolsó mondatot már nem hallottam.

– Csak azt, hogy nem értem, minek kell nyolc embert elrángatni ahhoz külföldre, hogy megbeszéljük a céges dolgokat!

– Talán mert így semmi és senki nem zavar benneteket – felelem csitítón. – És milyen a tenger?

– Szép. De semmi értelme egy tengerparti szállodának, ha neked közben bent kell ülnöd egy konferenciateremben! Ráadásul az ember a családjával szeretne a tengerparton lenni, nem a főnökével! – mérgelődik tovább.

– Sajnálom, hogy fáradt vagy – mondom együtt érzőn. – Nézd a jó oldalát. Szép helyen vagy a közvetlen kollégáiddal, biztosan fogtok haladni a munkával is, és a legfőbb, hogy végigalhatod az éjszakát – célzok arra, hogy mivel Anna fogzik, elég nehéz éjszakáink voltak az elmúlt hetekben.

– Jó, jó – enyhül meg –, majd megpróbálom így nézni. Odaért már anyud? – vált témát.

– Igen. Épp most csomagol ki a szobájában.

– Mondd meg neki, hogy puszilom a kedvenc anyósomat – vigyorog.

– Átadom – nevetek fel.

– Figyelj, baba, az van, hogy a főnök ragaszkodik hozzá, hogy kikapcsolva tartsuk a telefonunkat, hogy semmi ne zavarjon meg minket. Én nem fogom kikapcsolni. Viszont nem vihetem magammal a konferenciaterembe, úgyhogy a szobában hagyom. Ha bármi nagy baj lenne, írj üzenetet, minden szünetben meg fogom nézni. És este pedig, ahogy el tudok lógni, hívlak, jó?

Meghat, hogy ennyire figyelmes.

– Persze, de nyugi, minden a legnagyobb rendben van itthon, és így is marad.

Anna mocorogni kezd a karomban és a következő pillanatban már torkaszakadtából üvölt. Honnan van ekkora hang egy ilyen kicsi lányban?

Sietve elköszönök a férjemtől, a telefont a konyhapultra teszem, és ringatni kezdtem Annát. Érzem, hogy tisztába kellene tennem, de Kristófot nem hagyhatom magára a konyhában. Szerencsére anyu belép az ajtón, megkérem, hogy felügyelje itt a helyzetet, én pedig a gyerekszobába sietek. Tisztába teszem Annát, aztán bedörzsölöm az ínyét, amitől végre megnyugszik egy kicsit. Mivel látom, hogy mennyire álmos, beteszem a kiságyba, és énekelek neki, közben a pocakját simogatom. Alig pár perc alatt lecsukódnak a szemei és rajtaütésszerűen mély álomba merül. A konyhába megyek, ahol Kristóf már végzett a reggelivel, és épp nagy trécselésben vannak anyuval, mialatt mosogatnak.

Egy percig csak nézem őket, és átjár a boldogság, hogy milyen szerencsés vagyok.

Bucsi Mariann további írásáért látogass el az írói oldalára.

Nyitókép: Shutterstock